|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 60 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Márki Sándor 2013. március 7.Előadás a kezdetektől napjainkig terjedő időkről120 éves az aradi ereklyemúzeum Kedden délután estébe nyúló előadást tartott Puskel Péter helytörténész az aradi ereklyemúzeum létrejöttének 120. évfordulója kapcsán. Szokatlan helyszínen, a Kultúrpalota egyik – a szimfonikus zenekar által próbateremnek használt – helységében, arra számítva, hogy az előadás után alkalom nyílik a történelmi múzeum meglátogatására. Erre azonban az idő elhúzódása miatt már nem kerülhetett sor. Az előadás ismertetése előtt engedtessék meg, hogy elmondjak egy személyes élményt. 1990 tavaszán, pár hónappal a romániai fordulat után egy magyarországi (akkoriban az egyik legjelentősebbnek számító lapnál dolgozó) újságíró kereste fel az országot, s első állomása Arad volt. Alulírottnak jutott kísérésének feladata (több nyelvet beszélt, de a románt nem), és sikerült kieszközölni, hogy beengedjenek az aradi múzeum 1848-as relikviákat tartalmazó raktárába. (A kiállításon akkoriban már szinte semmi sem volt kitéve az ereklyékből). Az újságíró kolléga szinte extázisba esett a sok száz (vagy több ezer?) tárgy láttán, élményeit természetesen meg is írta. Hogy cikkeinek mekkora hatása volt a magyar közvéleményre, nem tudom, tény azonban, hogy ezek után került sor az aradi múzeum relikviagyűjteményének első külföldi kiállítására, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. De vissza az aradi előadásra. Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke bevezetőjében arról szólt, hogy a március 15. előtti periódus rendezvény-zsúfoltsága miatt csak március 5-én lehetett időpontot találni az előadás megtartására, ugyanis a tulajdonképpeni 120 éves évforduló március 15-re esik: 1893-ban ezen a napon avatták fel (a köztudatban úgy él: a színház második emeletén) az ereklyegyűjteményt. Puskel Péter első mondataiban arról beszélt, hogy az idei esztendő nagyon gazdag évfordulókban – száz éves lesz, például, októberben a Kultúrpalota, ahova felavatása után az ereklyemúzeum költözött; áprilisban van Gárdonyi Géza, a magyar irodalom egyik nagyja születésének 150. évfordulója – személye azért is érdekes számunkra, mert rövid ideig Aradon újságíróskodott, nagyapja az aradi várbörtönben raboskodott 1848 után, és 1916-ban felkérték a Kultúrpalota igazgatói székének elfoglalására (nem fogadta el). Aztán tisztázta: az ereklyegyűjteményt nem az akkoriban még újnak számító színház, hanem a mellette lévő két bérház egyikének második emeletén nyitották meg 2000-nél több ereklyével. A város, az egész régió, de az ország számára is hatalmas eseménynek számított az ereklyegyűjtemény – tulajdonképpen az első aradi múzeum – megnyitása, hisz először kerültek nyilvánosságra, bemutatásra az 1848-hoz fűződő tárgyak, dokumentumok. Jó ideig ugyanis, a forradalom és szabadságharc 1849-es bukását követő időkben súlyos büntetés járt volna az ilyen relikviákat őrzőknek, tehát legfeljebb szűk és megbízható baráti körben tudhattak róluk. A megnyitás utáni években az eleinte minden tudományos osztályozási szempontot nélkülöző gyűjtemény egyre gyarapodott, és 1913-ig, amikor a Kultúrpalota átadásával méltó helyre került, olyan gyűjteménnyé nőtte ki magát, amellyel legfeljebb a budapesti Nemzeti Múzeum vetekedhet. De hogyan alakult ki egyáltalán egy ereklyemúzeum létrehozásának gondolata? Az előadó hangsúlyozta: nem tudjuk ma sem egyértelműen egy névhez, egy emberhez kötni az ötletet. Megemlítette Szabados János aradi újságírót (később Szeged alpolgármestereként számos jelentős megvalósítás fűződik nevéhez), aki egy versében arról írt: a Fennvaló megbünteti a szabadságharcot eltiprókat. A helytörténész véleménye szerint ezzel csiholta ki – Tiszti (Reiner) Lajossal együtt (unokaöccse Európa-hírű karmester lett) – azt a szikrát, amelyből aztán a gyűjtési ötlet megszületett. A jóformán ki sem alakult ötletet felkarolták a korabeli „civilszervezetek”, a Kölcsey Egyesület, a Honvéd Egylet, az Asztalos Sándor Társaság stb. – a kovász a Kölcsey Egyesület volt –, és megindult a gyűjtőmunka, és nem csak Aradon. Kolozsváron például egy aradi származású arisztokrata, Aradon Márki Sándor történész, Jancsó Benedek stb. állt az ügy mellé, és számos, ma már kevésbé ismert személyiség. Zichy Mihály, a kor híres festője, aki inkább Oroszországban élt, két rézkarcot küldött az ügy érdekében (sokszorosításukból jelentős összeg folyt be), Ruttkayné Kossuth Lujza a kormányzó számos emléktárgyát juttatta el Aradra, Damjanichné Csernovics Emília kezdetben húsznál több személyes tárgyat adományozott a gyűjtemény számára (néhányat megőrzött, becses személyes emlékként, ezek halála után kerültek a gyűjteménybe). Az adományozók közt volt Bohus János (hatalmas birtokok tulajdonosa Világos, Zimánd környékén, aki 1848-ban az elsők között, még a törvény megszavazása előtt szabadította fel jobbágyait, a forradalom idején főispánja volt Aradnak), Bohusné Szögyény Antónia (aki a forradalom idején adományokat gyűjtött az elesett honvédok családjának, 1849-ben pedig feljegyezte német nyelvű naplójában a világosi kastélyukban a fegyverletételről folyó tárgyalásokkal kapcsolatos eseményeket – naplóját Márki Sándor találta meg és tette közzé). Kevésbé ismert név az utókor számára Lévay Henrik, a dúsgazdag, Pesten élő arisztokrata, az első állami biztosító megalapítója, aki egyrészt 200 arannyal belépett az ereklyegyűjtő egyesületbe, de talán ennél is fontosabb: a Monarchia területén mindenütt jelenlévő ügynökeit emléktárgyak felkutatásával és gyűjtésével bízta meg. A gyűjtemény kialakulása természetesen sok-sok, ma már kevéssé ismert „kisember” névjegyét is magán viseli. Puskel Péter többükről megemlékezett. Krisztyóri János pékmesterről, az aradi iparkamara első elnökéről, Somogyi József honvéd őrnagyról (eredetileg halálra, majd 16 évi várfogságra ítélték – szabadulása után Garibaldi seregében harcolt, a fogsága alatt faragott sakk-készlete révén is tartjuk számon), Dömötör Bertalan mérnökről (értékes, Kossuth által a turini száműzetésben aláírt okmányt talált a családi levéltárban), Gulya Sándorról, a katolikus gimnázium tanáráról, aki a Nemzeti dal egy 1848. március 15-én nyomtatott példányát juttatta el a gyűjteménybe, Sárossy Gyuláról, az eredetileg halálra ítélt Galsai Kovács Ernőről (elsőként rajzolta le az 1849-es aradi várat és foglyait, naplója később meg is jelent), Kossuth Lajos háziorvosáról, aki a múzeumi gyűjteménynek korbácsot adományozott stb. Az előadó ezt követően néhány statisztikai adatot ismertetett, amelyek szerint a végül is 17 ezer körüli tárgyból, dokumentumből álló ereklyegyűjteményt 1909-ben 5500-an, 1930-ban (amikor már csak március–október között, heti négy napon volt megtekinthető) 2100-an látogatták, 1942–43-ban, a háborús években szinte csak diákok keresték fel. Az aradi ereklyemúzeumot a történelen viharai közepette sokszor átszervezték (az újabb időkben 1954-ben, ’60-ban, ’64-ben, majd az 1970-es évek közepén), míg végül alig emlékeztet az eredetire. Előadásának végén Puskel Péter néhány, az 1848–49-es forradalommal kapcsolatos legendákban élő tévhitet cáfolt (például a sörrel való koccintás tilalma, Haynau 1850-es londoni megseprűzése – a seprűnyél egy darabja „ereklyeként” szerepel stb.), majd számos, a vértanúkhoz és a vár foglyaihoz kötődő tárgyat, dokumentumot mutatott be vetített képeken. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), 2013. június 8.SzékmagyarA Nyugati Jelen olvasói tudják, hogy több Arad múltját tárgyaló régi kiadványt digitalizáltam. 2011 szeptemberében tettem számítógépen elérhetővé Arad vármegye 1892–1913 között megjelent köteteit. Az azóta eltelt időben további 1910 előtt megjelent, Arad múltját tárgyaló könyvet alakítottam át elektronikus formátumúra, ilyenként számítógépen megjeleníthetővé úgy, hogy azokban keresni is lehet, és pillanatok alatt megtalálhatja az olvasó, hogy van-e benne arról szó, ami őt éppen érdekelné. Idén tavasszal személyesen ajánlottam föl a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójának, hogy tartanék a diákoknak egy bemutatót a digitalizálásról és az általam számítógépesített kiadványokról. Igazgató úr örömmel vette a felajánlást, és annak külön örült, hogy az általuk arra érdemeseknek tartott diákoknak is adnék egy-egy korongot, ingyen. Igazgató úr a bemutató megszervezését aligazgató asszonyra bízta, aki Lehoczky Attila tanár urat találta legalkalmasabbnak az esemény lebonyolítására. Attila 58 tanítványát tartotta érdemesnek arra, hogy megkapják a korongot. 30 darabot vállaltam el, és vártam, hogy Attila írjon, fölhívjon, vagy valamilyen módon értesítsen: mikor mehetek az iskolába. A telefonom nem csörgött, üzenet, levél nem érkezett. Rákérdeztem. Attila, mikor lehet szó a bemutatóról? Attila: „Igen magas helyről rám szóltak, hogy adjam vissza igazgató úrnak a megbízatást”. Személyesen kerestem föl igazgató urat, aki csak ámult az előállt helyzeten. Azt javasolta, hogy amennyiben fenntartom ajánlatomat, és továbbra is adnék néhány korongot az iskola arra érdemes diákjainak, akkor ők azokat szívesen átadják az évzárón. Fölhívtam Attilát, és megkérdeztem: milyen helyről szóltak rá? – Attila: Kitalálhatod. Ki mondta? – A: Kitalálhatod. Fizikatanárként mérni szoktam, nem kitalálni. – A.: Rájöhetsz magadtól. Nos, nem akartam találgatni. Fölhívtam az RMDSZ Arad megyei elnökét, Bognár Leventét, aki azt mondta, hogy erről a kérdéskörről nem beszélt Lehoczky Attilával. Nem kerestem meg Király András államtitkárt, és az RMDSZ oktatási főtitkár-helyettesét, Magyari Tivadart sem. Nem tudom ki az a székmagyar, aki 2013 júniusában azt sugallhatja egy főgimnáziumi tanárnak, hogy ne szervezzen a tanév utolsó hetében iskolája tanulásban kiemelkedő diákjainak ismeretterjesztő előadást régi kiadványok digitalizálásáról. Nem tudom, hogy ki az a székmagyar, aki megpróbálja meggátolni, hogy 2013-ban aradi magyarul tanuló fiatalok kapjanak egy DVD-korongot, ingyen, amelyen a következő kiadványok vannak: 1. Bródy Sándor, Rákosi Viktor: 18negyvennyolcz, A magyar szabadságharcz 1848–49-ben, 1896,Album, 474. lap, 921 kép (6641 Ft) 2. Varga Ottó: Aradi vértanúk albuma,1890, 246 oldal 3. Lakatos Ottó: Arad 1881, I. 257 l., II. 263. l., III. 367 l. 4. Némethy Károly – Aradváros tanügyi története Aradmegye tanügyét tárgyaló függelékkel, I. 393 l., II. 399 l. 5. Fábián Gábor – Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben, 1835., 287 l. 6. Kehrer Károly:Aradvármegye és Arad sz. kir. város népoktatásügye 1885—1910-ig, 1910, 300 l. 7. Aradvármegye monográfiája: 1. Simonkai Lajos: Aradmegye és Aradváros, 1893, 426 l. 2. Simonkai Lajos: Aradmegye és Aradváros állatvilága, 1893, 141 l. 3. Márki Sándor – Aradvármegye és Arad szabad királyi város története, I. 1892, 564 l., II. 1895, 911. l. 4. Gaal Jenő – Aradvármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása, 1898, 718 l. 5. Bartucz Lajos, Kollarov M. István, Somogyi Gyula, Mátyás Jenő és Ipolyi-Keller Iván – Aradvármegye és Arad szabad királyi város néprajzi leírása, 1912, 507. l. 6. Somogyi Gyula – Arad szabad királyi város és Arad vármegye községeinek leírása, 1913, 256 l. 8. Kölcsey Egyesület: 1. Somogyi Gyula – Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882-1895, 90 l. 2. Az Aradi Kölcsey Egyesület titkári jelentései 1881-1810, 74 l. 3. Évkönyvek: 1884, 260 l., 1885. I., 113 l., II. 58 l., 1886, 104 l., 1887, 222 l., 1888, 179 l., 1914–1915, 166 l. A fentieken kívül a korongon vannak még Pécskával, valamint Klebelsberg Kuno életművével kapcsolatos kiadványok is. Nem érdekel, hogy megtudjuk-e vagy sem székmagyar kivoltát, de ma, 2013. június 7-én elviszem a Nyugati Jelennek ezt az írást, és átadok az aradi Csiky Főgimnázium igazgatójának 40 DVD-korongot a fenti tartalommal, hogy rendelkezzenek azokkal legjobb belátásuk szerint. Nagy István, Pécska Nyugati Jelen (Arad) 2013. július 16.„Játszani akarok mostan”A készülő zivatar, megnyugodott, bár volt némi égi kuglizás, nem mosta el a Nyugati Jelen – Kovách Géza – Baráti Társaság I. Összejövetelét. (Ne nevessen senki a római egyesért és a nagy ő kezdőbetűért.) Ha vannak egyáltalán kísértetek, azok nem járkálnak, csak lebegnek, kivéve a kommunizmus kísértetét. Lehet, július 11-én délután, a Jelen Ház teraszának ponyvája alatt vagy felett, volt némi kísértetlebegés. A „régi mániák” és hangulatok, azonban kézzelfoghatóan jelen voltak. Igen, szó volt az egykori hegyaljai kirándulásokról, a tétnélküli, 100%-ban amatőr kosárlabda-, sakk- és labdarugó mérkőzésekről, az eltűnt kávéházakról. Bejöttek négyen Simonyifalváról, hogy segítsenek tájainkon újra életre kelteni az ősi magyar kártyajátékot, az alsóst. Bognár Levente be is ült közéjük néhány osztásra. Beszállt a Krónikás is. Szidták is kegyetlenül, amiért a blanc adu alsóval indította el a játékot. Az esemény krónikása így tanulta, a játék egykori atyamestereitől, akik éppen Simonyifalváról rajzottak ki s jutottak el Aradra is. Csernus Imre, D. Nagy Károly, Kiss József, Kiss Károly voltak a bejött „Négyek”. Ismerték néhai Bozóki plébános úr nevét, aki nem egyszer a kártyaasztaltól, akkor kelt csak fel, amikor már harmadjára harangoztak az esti litániára. Megható tisztelettel beszéltek Kovács Mihály tanító úrról, Kádár Matyiról és Hévízi Pali „szövetkezetesről”. Tudták, hogy a faluban valamikor nyolc billiárd asztalnál karamboloztak, s nagyon kellett igyekeznie a vasárnapi ebéd után annak, aki helyet akart szerezni magának a nagyszámú kártyaasztalok egyikénél. El tudták mondani annak a három echte sváb simonyifalvai magyarnak a nevét, akik a nehéz időkben is ünneplőbe öltöztek augusztus 20-án, Szent István napján. Az összejövetel majdnem legfiatalabb résztvevője megkérdezte: – Miért pont Kovách Géza? – Márki Sándor, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Fischer Aladár, Kovách Géza voltak a „jelöltek”. A megkérdezettek, közfelkiáltással jelölték Gazsit. – A többiek kik voltak? – Na, látja: ezért lett „pont” Kovách Géza a baráti társaság névadója. Szombat délután, 2013. július 13-án, 15 órakor elkezdődött a „próbajárat”. Rajtunk múlik, hogy ne fusson vakvágányra. Jó hangulatban indult a klubélet, legközelebb július 17-én, szerdán 15 órai kezdettel találkozunk. Keressük a legalkalmasabb napot és kezdési időpontot. A módosított logó kész, a társasági kódexen dolgoznak, készül a tagsági kártya, körvonalazódnak a tervek, az elképzelések. Nevet keresünk a klubnak. Tessék javasolni! Krónikás Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 23.Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen GáborA fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”. Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel. Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”. A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást! A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”. Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg: „Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!” E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb. A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében. E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le. Folytatjuk Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 25.A Kultúrpalota centenáriumaKereken száz éve történt Szántay Lajos építész remekműve a helyi cégek és az aradi iparosok jelentős hozzájárulásával alig több mint két év alatt készen állt a nagy eseményre. Forgassuk vissza az idő homokóráját! Idézzük fel, hogyan rendezték meg eleink a város legfontosabb művelődési intézményeit befogadó gyönyörű hajlék ünnepi átadását! A házavatás napját 1913. október 26-ra tűzték ki. A szervezők tulajdonképpen az előző napot is az eseményre szánták (egyes dokumentumokban ezért október 25-e szerepel megnyitóként), de a meghívott vendégek érkezése, fogadása és távozása miatt nem minden szigorúan az elképzelések szerint sikerült. Jászai Mari színművész, Jendrassik Jenő festőművész, Róna József szobrász a déli gyorsvonattal, Herczeg Ferenc író, országgyűlési képviselő, Ilosfalvy Lajos műegyetemi tanár, Rákosi Jenő író- főszerkesztő csak délutánra jelezte érkezését. Rajtuk kívül még a szellemi és az egyházi élet számos jeles helyi és országos személyisége meghívást kapott az eseményre. Közöttük volt Márki Sándor történész, Tömörkény István író, szegedi múzeumigazgató, Szabolcska Mihály költő, Szendy Árpád, a budapesti Zeneakadémia professzora. Már a megnyitó ünnepség-sorozat első napján, 1913. október 25-én este 8 órakor a hangverseny a zsúfolásig megtelt nagyteremben ünnepélyes és emelkedett hangulatban zajlott le. „Magyarország kultúréletének kiváló tényezői ez idő szerint Arad város vendégei. Eljöttek ide, hogy a mi nagy ünnepünk fényét megjelenésükkel emeljék, másrészt pedig, hogy velünk örvendezzenek, amikor legimpozánsabb kultúrintézményünket avatjuk fel, s állítjuk azt a magyar közművelődés szolgálatába” – írta a Függetlenség napilap riportere az eseményről szóló tudósításában (1913. október 26.) A Philharmonia Egyesület nevében Mandl Vilmos elnök üdvözölte a vendégeket, köszönetet mondott mindazoknak, akik valamit is tettek ezért a gyönyörű létesítményért. Külön méltatta a tervező, Szántay Lajos tehetségét és ízlését. Az Aradi Nemzeti Színház és a katonai helyőrség (33. gyalogezred) zenészeivel kiegészített filharmonikusok gróf Zichy Géza Ünnepi hangok című kompozícióját mutatták be a szerző vezényletével. Ezután Zellner Sándor dirigált. Schubert h-moll szimfóniájának első tételét, Goldmark Falusi lakodalmak és Bizet L’Arlésienne kompozícióját szólaltatták meg. Végül stílszerűen Beethoven Házavatás nyitányával fejezték be az ünnepi hangversenyt. Másnap délelőtt, a tulajdonképpeni házavatón a vendégek zsúfolásig megtöltötték a palota nagytermét. A Himnusz elhangzása után, melyet a dalárdák együttes énekkara adott elő, Jászai Mari elszavalta Herczeg Ferenc erre az alkalomra írt Prológját. Jankovich Béla kultuszminiszter jelenlétében, aki maga is rövid köszöntőt mondott, ünnepi házavató beszédet tartott Rákosi Jenő író, Varjassy Lajos polgármester, Varjassy Árpád, a Kölcsey Egyesület elnöke, akit a polgármester felkért Arad szellemi életének irányítására, valamint Ioan Ignatie Papp aradi ortodox püspök. A helyi társadalmi szervezetek, és a meghívott városok képviselői is rövid köszöntő beszédben emelték ki az új intézmény jelentőségét Arad kulturális életében. Végezetül a palota irányítását nyilvánosan is átadták a Kölcsey Egyesületet évek óta vezető Varjassy Árpádnak. Az ünnepség a Szózattal zárult. A vendégek a délelőtti rendezvény után látogatás tettek az új művelődési intézmény helységeiben. Megtekintették a ’48-as ereklyemúzeumot, az őskori gyűjteményt, a képtárat, a könyvtárat, illetve Domán Sándor aradi nagykereskedő szőnyegkiállítását a kisteremben és a hódmezővásárhelyiek majolika kiállítását a Palota alagsorában. Délben a vendégek banketten vettek részt a Fehér Kereszt szálloda télikertjében, délután fogadáson vettek részt a városházán, este pedig megtekintették a Nemzeti Színház előadásában A falu rossza című színművet.24) „Az ünnepi szónoklatok között különösen kiemelkedett Papp I. János román püspök méltányos hangú, okos beszéde, amely a különböző anyanyelvű polgárok közti békés együttműködés szükségességét hirdette. Beszédét nagy ováció fogadta”– kommentálta a házavató mozzanatait a Függetlenség napilap október 28-i száma. A Românul c. aradi lap október 29-én számolt be az eseményről „Momente de mare sărbătoare ungurească” címmel. A Kölcsey mellett a múzeum, a Philharmonia Egyesület, és az alakuló városi könyvtár méltó otthonra talált. Következtek a dolgos hétköznapok. Részlet a centenárium tiszteletére Lapok a Kultúrpalota történetéből 1913–1948 címmel, román és magyar nyelven megjelenő, gazdagon illusztrált könyvből. Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 13.Arad–Gyula Kézfogások19 éve indult el és működik Jövőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz. A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta. Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást. Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok „biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.) Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak. A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is. A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg. Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival. A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. december 14.Arad–Gyula Kézfogások19 éve indult el és működik övőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz. A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta. Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást. Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok „biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.) Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak. A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is. A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg. Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival. A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2014. február 18.„Sok mindenben tudunk a szakmának segíteni”A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) egy tevékenységét önállóan szervező és kifejtő, politikai csoportérdekeknek semmilyen formában alá nem rendelődő magyar szakmai szervezet, leginkább a háttérben tevékenykedik, és sok mindenben segít a szakmának. Az országban minden olyan megyében van pedagógus szövetség, ahol magyar nyelvű oktatás folyik. Arad megyében körülbelül 200 pedagógus tanít magyar gyerekeket – ebben benne vannak a román nyelv-, idegen nyelv-, valamint a testneveléstanárok is, akik nem magyar anyanyelvűek. Az Arad Megyei Pedagógus Szövetségnek aktívan 180 tagja van, majdnem 100 százalékosan felöleli az Arad megyei magyar pedagógusokat. Köztük vannak olyanok is, akik magyar pedagógusok, de román iskolában tanítanak, mert a magyar tanintézményekben nem volt helyük, de ők is aktívan részt vesznek a magyar közéletben. Az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke Matekovits Mihály, Szabó Attila és Rogoz Marianna alelnökök, Kiss Anna a titkári teendőket látja el, vezeti a könyvtárat, tanfolyamokat szervez stb. Kurunczi Enikő jelenlegi pénztáros, Cirjak Izabella Márta utódja – mondhatjuk, hogy a szervezetnél igazi csapatmunka folyik. Matekovits Mihály elnököt arra kértük, ismertesse a szervezetet, tevékenységeit és terveit az idei tanévre. – Arad megyében a tevékenység központja a pedagóguskönyvtár – köszönet érte az aradi minorita rendháznak, hogy termet biztosítanak ingyen és bérmentve. Itt tankönyvek, folyóiratok is, de zömében módszertani könyvek vannak, itt folyik a tankönyvszétosztás is. Megjegyzem, hogy ilyen központ, ahol a tankönyvek szétosztása zajlik, csak Arad megyében van. Nálunk nagyon sok falun élő I–IV. osztályos van, és amíg a tankönyv eljut hozzájuk – legalább öt láncon keresztül –, legtöbbször elvész, ezért sokkal egyszerűbb, ha így oldjuk meg ezt a problémát. Kiss Anna titkár nagyon nagy segítség, ő koordinálja ezt az akciót, de van még két kolléga: egyikük csak az I–IV. osztályosokkal, a másik csak az V–VIII. osztályosokkal foglalkozik. Vezetik a számítógépes nyilvántartást, és követik, hogy melyik évben kinek mennyi tankönyv kell. Ugyanúgy adjuk ki mi is a könyveket, mint a tanfelügyelőség: papírral, elismervénnyel stb. Úgy érezzük, hogy ez így nagyon jól működik. Vannak országos tevékenységek, melyeken részt veszünk, ilyen például a Bolyai Nyári Akadémia (BNYA), de elmegyünk a határon túlra is. Nyári továbbképzők működnek évek óta Szlovákiában és a Vajdaságban is. Az aradiak sokszor többen mennek vajdasági tanfolyamokra, mert az az igazság, hogy Aradról könnyebben megközelíthető Szabadka vagy Zente, mint mondjuk Csíkszereda vagy Szováta. Ezek mind nagyon jó tanfolyamok, feltételük azonban a pedagógus szövetségi tagság. Vannak díjaink is: az Ezüstgyopár-díjat kétévente adjuk olyan pedagógusoknak, akik akár aktívak, akár nyugdíjasok, de van a hátuk mögött komoly szakmai tapasztalat. Arad megyében az országból elsőként létesítettük a Márki Sándor-díjat és a Márki Sándor-életműdíjat, melyeket szintén kétévente osztunk ki. Ez utóbbit nyugdíjas pedagógusok, míg az előzőt aktív pedagógusok kapják. A pedagógusok szövetség foglalkozik a gyermeklapok, valamint felnőtt szakmai lapok (Közoktatás– havi és Magiszter – kéthavi) terjesztésével is, éppen a tankönyvnél említett okok miatt. A könyvtárunkban van egy polcrendszer, mint a postán a postafiókok. Minden iskolának megvan a helye, mikor a lapok megérkeznek, Kiss Anna szétosztja azokat a megfelelő tanintézmények postafiókjába, majd az illetékesek értük mennek. Ez nagyon jól működik így. Ezen kívül a Szülőföldön magyarul pályázatot négy éve ismét a pedagógus szövetség rendezi – de csak a pályázat terjesztését, pénzzel nem foglalkozunk. Tevékenységeink között szerepel még a Szakmai Napok, ennek idén lesz a 16. kiadása, Arad és Kovászna megyei pedagógusok tapasztalatcseréje, találkozója. Az Aradi Magyar Napok keretében évente megrendezzük a Pedagógus Napot, ekkor tartják kollégáink a beszámolókat továbbképzésekről, ezen a napon adjuk át a díjakat és bemutatjuk a pályakezdő fiatalokat. – Az állandó tevékenységek mellett még számos tantárgyversenyt és egyéb képzést szokott szervezni az RMPSZ. – Hogy csak az elmúlt tanévről beszéljek, rendeztünk Ágyán az Olosz Lajos Általános Iskolában egy 20 órás tanfolyamot, ez tulajdonképpen sajátos nevelési módszereket igénylő gyermekekkel való foglalkozás volt, a Csiky Gergely Főgimnázium pedagógusa, Hasas Katalin vezette, és összesen 44 pedagógus vett részt rajta. Egy másik nagy sikerű rendezvényünk a KETT-módszer óvodában és iskolában, ezt a székelyudvarhelyi Nagy Enikő, Kriszta nővér tartotta Pécskán 40 pedagógus részvételével. Részt vettünk Nagyváradon egy megyeközi konferencián – Az előkészítő osztályok tapasztalatai 7 hónap után –, ahol Arad megyéből Kiss Anna tartott előadást. Érdekes megemlíteni, hogy 2012 volt a Külhoni Magyar Óvodák éve, tavaly a Külhoni Magyar Kisiskolások éve, és idén a Határon túli nagyiskolások éve van. Mindenik rendezvény egy konferenciával végződik Szovátán, ahol 5–5 aradi magyar pedagógus vesz részt. - Az állandó tevékenységeken kívül mik a szervezet idei tervei? – Idén már volt egy eseményünk január 16–18. között az Erdőhegyi Általános Iskolában: Szövegértelmezés a közoktatás minden fokán – meghívott tanfolyamvezetők Porsche Éva és Zsigmond István voltak Csíkszeredából. Ezen a tanfolyamon összesen 46 résztvevő volt. Május 16–18-ra tervezünk a Csiky Gergely Főgimnáziumban egy előadássorozatot pedagógusoknak (tanítók, tanárok, lelkészek) Szenvedélybetegségek megelőzése a közoktatásbancímmel. Erre már 35 jelentkező van, meghívott előadó dr. Csendes Éva pszichológus lesz Budapestről. Januárban Horváth Tünde kitüntetése (Kölcsey-díj) alkalmából megalakult a pedagógus kórus 12 pedagógussal. A Kölcsey-díjátadó előtt egy hétig minden nap próbáltunk, aztán azt mondtuk, hogy miért ne csináljuk ezt máskor is? Terveink közt szerepel, hogy rendszeresíteni szeretnénk fellépéseinket, aztán, hogy életképes lesz-e vagy sem, az majd eldől. Ugyancsak most van először, hogy az Educatio futball-kupán aradi pedagógusok is részt vesznek. Eddig csak székelyföldi csapatok vettek részt, de most, Szabó Attila simonyifalvi alelnökünk beszervezett 10 embert, akik el is utaztak Szovátára. Ezt csupán érdekességként említem, és azt is, hogy a kapus Mészáros Mónika. – Miben tud segíteni az RMPSZ, ha pedagógushiány van? – Az RMPSZ országos elnöksége és a minisztérium kötött egy egyezményt, melynek értelmében a minisztérium kikéri a magyar oktatásügyekben a pedagógusszövetség véleményét. Országosan csak két megyében működik ez, köztük Arad megyében is. Van egy szerződésünk a tanfelügyelőséggel, ennek értelmében bármikor magyar pedagógusokkal kapcsolatos probléma van, kikérik a véleményünk, és fordítva. Ennek alapján bármely iskolában bármilyen továbbképző tanfolyamot szervezhetünk, illetve, ha a tanfelügyelőség szervez magyar iskolák számára, akkor értesít bennünket. A pedagógus hiánypótlásban elég sokat tudunk segíteni úgy, hogy én is és Kiss Anna is rengeteg pedagógust ismerünk – legyen az aktív vagy nyugdíjas, vagy éppen olyan, aki valamilyen okból kifolyólag már nem vesz részt az oktatásban. Ezen kívül megpróbálunk segíteni a felkészülésben azoknak a pedagógusoknak, akik nem szaktantárgyat tanítanak, pl. fizika–kémia szakos kénytelen biológiát tanítani stb. Ugyanakkor rendszeresen foglalkozunk azokkal, akik magyar nyelvet tanítanak román iskolában. Ennyit tudunk jelen pillanatban segíteni, a nagy frissítésbe azért nem tudunk beleszólni, mert ez anyagi kérdés. Legyünk őszinték: a tanügyi bérek nemhogy nem vonzóak, egyenesen taszítóak, de ebbe mi nem tudunk beleszólni. A tapasztalat az, hogy a régebbi alkalmazottak, akik mar tizenvalahány évet lehúztak a tanügyben, azok már nem keresnek új pályát, ezekkel az emberekkel próbálunk dolgozni, újítani. Takáts Ágnes Nyugati Jelen (Arad), 2014. május 13.CZEGLÉDI JÓZSEF (1929–2014)Elérsz valahová, jössz valahonnan – még egy lépést, mert születtél, ………………………………………… Addig a városig, addig a hegyláncig, Születéstől halálig. (Magyari Lajos – Csoma Sándor Naplója) Ismét szegényebb lett az aradi magyar közélet. Kevesebben leszünk a színházi esteken, ha vidáman szórakozunk vagy csendben búcsúzkodunk valakitől a már megszokott, többségben levő ősz hajúak, egy fej hiányzik mától, a fanyar humor és a fiatalokat bíztató szó elmarad. Czeglédi József jelenléte az aradi magyar rendezvényeken természetes és megszokott volt. Ő volt az a főnök, akit nem várt reggel szolgálati kocsi, vezető állást betöltve is – kerékpáron ment munkába. Mert bár Csermőn született, ízig-vérig aradi volt. Itt járt a katolikus elemibe (tanítója Láng István volt), majd a katolikus gimnázium alsó osztályaiba. Innen egyenes út vezetett az inasiskolához, miközben a mai Moise Nicioara Líceum esti tagozatán érettségizett. A Temesvári Politechnikán szerzett gépészmérnöki diplomát, amellyel 1956-ban technológia tantárgyak oktatójaként helyezkedett el az akkori 2-es szakiskolában. Ez volt az eljegyzés a nagy kezdőbetűvel írható Pályán. 1961-től az iskola igazgatója, szervezője, felújítója, mindenese. Igazán hitt a szakoktatásban, annak jövőjében, szükségességében, a minőségi munkában. Kevés iskolavezető mondhatja el magáról, hogy negyed századon át vezetett egy olyan intézményt, ahol elsősorban az aradi nehézipari gyárak számára készítettek fel szakképzett munkásokat. Azt se mondhatta el sok igazgató, hogy az iskoláját románok, magyarok nevével azonosították, s a véndiák-találkozósok ma is Czeglédi iskola néven emlegetik egykori alma materüket. Ott volt reggeltől estig, és ha kellett, éjszaka is. Szükség volt rá, hát létrehozta a magyar tagozatot, felkészülést biztosítva több száz fiatalnak, akik zömmel helytálltak a gépek mellett. Tanfelügyelő és helyettes főtanfelügyelőként az egyik legjobb törvényismerő volt. De azt is tudta, hogy melyik paragrafus káros gyermekeknek, pedagógusoknak. Ellenőrzései során nem a napi hevenyészett munkaterveket nézegette, hanem az irattárakat. Nem engedte, hogy az igazgatók ne ügyeljenek maximálisan azokra az iratokra, amelyek felületes elkészítése vagy felszínes tárolása később, harminc-negyven év múlva emberek sorsát károsan befolyásolják. A vizsga okiratok, az anyakönyvek és a fizetési bizonylatok pontos, fémszekrényben való tárolása akkor vesszőparipának tűnt, a mai (sok rendetlenségben) már tudjuk – a nyugdíjrendszer átállásakor vagy a külföldön munkát vállaló fiatalok iratkeresésekor ez az időszak megkönnyítette sok ember boldogulását. Nyugdíjasan sem pihent. A Csiky Gergely Főgimnázium 2001-es önállósodásakor hónapokon át önkéntes munkavezető volt, s mert értett hozzá, senki sem mondott ellent döntéseinek. Állandó támogatója az Alma Mater iskola alapítványnak, a Nyugati Jelen napilapnak, a Szövétnek folyóiratnak, a pedagógus rendezvényeknek. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei szervezete 2006-ban Márki Sándor-életműdíjjal tüntette ki. Bár személyes okok miatt sohasem maradt távol munkájától, élete nagy részét iskolájában töltötte, mégis példás férj, odaadó családapa, nagyapa volt. Gyermekei magyar osztályokba jártak, feleségét támogatta a Máltai Segélyszolgálatnál végzett önkéntes gyógyszerészi munkájában. Mi is volt Czeglédi József? Mérnök, tanár, igazgató, tanfelügyelő, szakoktató vagy rendezvény – támogató? Talán a legmegfelelőbb állítás, hogy oktatás szervező volt pályakezdéstől halála pillanatáig, kiemelten a szakoktatás megszállottja. Nagy bánatára, ez utóbbi ma már Romániában nem működik, a hetvenes évek jól felszerelt iskolaműhelyei kézen-közön elkallódtak, egyre nagyobb a hiány jól képzett szakmunkásokban. Ötletei kéznél vannak – tenni kéne a holnapért! Matekovits Mihály. Nyugati Jelen (Arad) 2014. május 14.Dózsa Györgyről, tények és „belelátások”, művészeti ábrázolások tükrébenDózsa György temesvári kivégzésének 500. évfordulójáról Romsics Ignác budapesti történész, az MTA rendes tagja Haramia és/vagy népvezér? című előadásával emlékezett meg a május 11-én, vasárnap a Temesvári Magyar Nőszövetség. A XIX. Bánsági Magyar Napok keretében, a Belvárosi Református Egyházközség zsúfolásig megtelt Újvárossy Ernő termében sorra került vetített képes előadáson közreműködtek a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei: Borbély Bartis Emília, Mátray László és Molnos András Csaba. Romsics Ignác történész akadémikus már az előadás bevezetőjében bevallotta: ha csak a bizonyított tényekre szorítkozna, 10-15 percbe beleférne a Dózsa Györgyről szóló előadása. „A történésznek a modern korral kapcsolatban az okoz nehézséget, hogy nagyon sok mindent tud és szelektálnia kell. Dózsa Györggyel és kortársaival, a XV–XVI. századi magyar vezetőkkel, hősökkel kapcsolatos ismereteink sokkal hiányosabbak” – mondta Romsics Ignác, aki előadása első részébe az írásos dokumentumokkal bizonyítható tényeket foglalta bele, az előadás második része pedig arról szólt, hogy ezt a hiányos ismeretanyagot a történelmi emlékezet hogyan dolgozza föl, a különböző társadalmi csoportok, különböző eszmei irányzatok a különböző korszakokban mit láttak bele Dózsa Györgybe. Székely Dózsa György neve egy 1507-ből származó levélben bukkan fel először, amelyet az egyik erdélyi alvajda írt a szebeni szász városvezetőnek. A levélből megtudjuk, hogy 1507 tavaszán a medgyesi vásárból hazatérő szász polgárokat útonállók, haramiák támadták meg, elvették a vagyonkájukat, és egyet közülük meg is öltek. A haramiák közül egyet említ név szerint az okirat: ez Székely Dózsa György. Ennek az első írásos említésnek is született később pozitív olvasata: Dózsa György egy helyi zsarnok tettét torolta meg, aki ostorával hajtotta el az embereket az útjából – fűzte hozzá Romsics Ignác. Legközelebb 1514-ben, Temesvár falai alatt bukkan fel Székely Dózsa György, aki párbajban legyőzött egy török vezető embert (agát). Ezért a tettéért királyi jutalmat ígértek neki, talán nemesi rangra is emelték, és valamivel később Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízta a török ellen toborzott keresztes hadak vezetésével. Dózsa György későbbi tetteiről, a temesvári csatáról és kivégzéséről már több, egymástól eltérő változat látott napvilágot. Dózsa György megítélése a XVI. századi krónikások írásaiban erősen negatív, csak a XIX. század elején kezd megváltozni, és Wesselényi Miklósnál, Eötvös Lórándnál kezd pozitívra fordulni, majd az 1848-as forradalmároknál, Petőfinél, Aranynál, Jókainál, később Márki Sándornál, Ady Endrénél válik népvezérré. A XX. században irodalmi művek, művészeti alkotások egész sora állít emléket a népvezér Dózsa Györgynek, de születnek visszafogottabb, eltérő módon is értelmezhető alkotások, mint Székely János Dózsa poémája, aki az akkor fennálló rendszert bírálja Dózsa György alakján keresztül. „Közel 50 évre teljesen megfeledkezett a történetírás és az irodalom is Dózsa Györgyről, de újabban a magyar szélsőjobbnak és a szélső baloldalnak is eszébe jutott a népvezér, akik újból zászlajukra tűzték Dózsa György alakját” – mondta befejezésül Romsics Ignác. Az izgalmas előadást a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei által felolvasott és elszavalt irodalmi alkotások színesítették. Az eseményt szervező Temesvári Magyar Nőszövetség nevében Szász Enikő elnök megajándékozta Romsics Ignácot Szekernyés János helytörténész A magyarság emlékjelei a Bánságban című könyvével. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2014. június 12.Dózsa György 500A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) csíkszeredai fiókszervezete múlt csütörtökön Csíkszeredában a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, majd pénteken Dózsa hagyomány szerinti szülőfalujában, Dálnokon avattak emléktáblát az évforduló tiszteletére. Az alábbiakban a konferencián elhangzott előadásokat igyekszünk tömören bemutatni. Párhuzamok Egyed Ákos, történész, akadémikus, a konferencia fővédnöke 1514–1562 című előadásában összehasonlította a parasztháborút az 1562-es nagy székely felkeléssel, és megállapította: a két nagy történelemformáló eseménynek léteznek olyan közös vonásai, amelyek a székelység korábbi történelmében gyökereznek. Források szerint az 1562-es lázongást azok szították, akik korábban keresztesek voltak. Az előadó Márki Sándor Dósa György 1470–1514 című, 1913-ban megjelent munkájára hivatkozva kijelentette, Dózsa a székely szabadságot akarta kiterjeszteni egész Magyarországra. Szűcs Jenő A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború című, 1972-ben kiadott tanulmányára hivatkozva kifejtette, a székely modell alkalmazása fellelhető a parasztháború során. A két felkelés közjogi következményei is hasonlóságot mutatnak – fűzte hozzá a történész. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa a keresztes hadjárat kihirdetéséről szóló vita eldöntéséhez nyújtott bizonyítékokat kutatásai alapján, valamint az 1514. márciusi országgyűlés határozatait ismertette. Vázolta Bakócz Tamás esztergomi érsek hazaérkezésétől a pápai bulla kihirdetéséig eltelt időszak történéseit. Hangsúlyozta: a közhiedelemmel ellentétben Bakócznak semmi esélye nem volt a pápai cím elnyerésére. Ezt azért emelte ki, mert korábban a történészek azt hangoztatták, a keresztes háborút meghirdető pápai bulla magyarországi kihirdetésének vitáját csak a királyi tanácsban folytatták le, azon csak főurak, főpapok vettek részt, és Bakócz a pápaválasztási vereségét igyekezett kompenzálni a háború erőltetésével. Ezzel szemben bizonyította, Magyarországon a bulla elfogadása nemcsak a királyi tanácsban, hanem az országgyűlésben is zajlott, a nemesség is beleegyezett a pápai bulla kihirdetésébe. Az országgyűlés kéttáblás volt, a királyi tanács valószínűleg a várban, a nagyszámú nemesség a Rákos-mezőn tanácskozott. Az egyeztetés írásban vagy követek útján történt a táblák között. Fontos szerepet játszott Telegdi István volt kincstartó, aki a nemesség szószólója volt a királyi tanácsban, közvetítette az országgyűlés eredményét. Szerinte a jobbágyokat nem kell hadba hívni, mégpedig két ok miatt: nem tudnak hadakozni, másrészt következnek a tavaszi munkák. A vita végére lesöpörték Telegdi érveit, Bakócz érvelése kerekedett felül, valóban kompromisszumos megoldás született. Az országgyűlés megteremti a hadjárat katonai hátterét a parasztok bevonásával, a katonáskodó nemesség részleges hadba hívásával, a pénzügyi háttér biztosítására adót is kivetettek, beszedésére nem került sor a parasztháború kitörése miatt. Feltevődött a kérdés, miért fogadták el a bullát? Április elején az akkor általuk tudott hadi helyzet ezt megindokolta, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már ott voltak a jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen Beriszló Péter horvát-szlavón-dalmát bán, veszprémi püspök, valamint Szapolyai János erdélyi vajda uralta a helyzetet, csak a Temesköz volt kétséges, a déli határt a törökök veszélyeztették. Nem a parasztháború hozadéka Mohács Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa Szapolyai János erdélyi vajdaságát (1510–1526) mutatta be az újabb kutatások tükrében. A Dózsa-féle parasztháború elfojtójaként ismert Szapolyai előkelő családból származott. 1494-ben Magyarország első számú családja volt, az 1465-ben elnyert grófi cím a német birodalomban egyfajta fejedelmi státust jelentett, Szapolyai János ereiben anyja révén királyi vér csörgedezett, a magyar és a lengyel király sógora volt. 1514-ben fiatal, de katonailag tapasztalt főúr. Május-júniusban bulgáriai fosztogató hadjáraton vett részt, seregében szász, székely, erdélyi nemes hadak álltak össze, még jobbágyokat is besoroztatott. Dózsa leverésekor igazi csatára nem került sor, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára, mondta az előadó, kijelentését példákkal támasztva alá. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig a fia tettéről büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből. Az előadó kitért arra is: tarthatatlan az az álláspont, hogy Szapolyai szándékosan tartotta távol magát a mohácsi csatától. Be kellett törnie török területre, hogy mögé kerüljön és megzavarja a szultáni sereg vonulását. Ugyanakkor hangsúlyozta, a Dózsa-féle parasztháború és a mohácsi vereség között nincs közvetlen kapcsolat. Nem volt nagy véráldozat, nem érte olyan veszteség a jobbágyságot, hogy a török elleni védekezésben megérezték volna. A szultánnak ötször akkora jövedelme volt, mint a magyar királynak, csupán elit hadserege akkora volt mint amekkorát a teljes Magyarország elő tudott teremteni. Dálnoki volt-e Dózsa? Nagy Benedek ny. történelemtanár gondolatébresztőnek szánta előadását: Társadalmi deszolidarizáció vagy történelmi fátum? A mai társadalom meghasonulása késztette a témára, vallotta, s kijelentette: a két korszak közötti óriási különbség, hogy ma nem jelent meg egyetlen modern Dózsa sem. Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese a parasztfelkelésnek a paraszti társadalomra való hatását elemezte. Pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. Ő is hangoztatta: 1514 és 1526 között nincs közvetlen kapcsolat. Tóth Péter, a Miskolci Egyetem docense, a jászok történetének kutatója a háborúban részt nem vett jász jobbágyság helyzetét mutatta be a Dózsa-felkelés idején. Tóth István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője Dózsa György és Szeged kapcsolatáról értekezett. Kifejtette: Márki Sándor nagyon jó történész volt, de a Dózsa-munkájához nagyon kevés okleveles adatot talált. Szeged nemhogy Dózsa mellé állt volna, miként írja, ellenkezőleg: védekezett ellene. Szapolyai innen indult az utolsó ütközetre. Dózsa fejét elküldték Szegedre, de hogy megérkezett-e, nem tudni. Szegeden utca, iskola őrzi emlékét, utóbbin 1957-ben állított dombormű. Juhász Gyula Dózsa feje című, 1919-ben írt versének első szakaszát 1972-ben újabb emléktáblára vésték: „Fehér gyolcsban, setét éjben / – Ezerötszáz tizennégyben – / A kakas épp harmadszor szólt, / Dózsa feje Szegeden volt.” Oláh-Gál Robert matematikus, a Sapientia adjunktusa bemutatta a fellelhető Dózsa-genealógiákat és Bolyai János feljegyzését Dózsa Györgyről. Sándor Imre és Kempelen Béla nyomán a makfalvi és uzapaniti Dúzsa család életfáját rajzolta meg. Eszerint Dózsa György nagyapja és apja Dálnokon élt, Dózsa unokatestvérének leszármazottjai alapították meg a makfalvi, illetve magyarországi, uzapaniti ágat. A matematikus kitért arra is, hogy Bolyai János 1848. december 30-án a General Kommandóhoz írt levelében említi a parasztvezért: akit „borzasztóbbnál borzasztóbb marha-módra” megöltek. A vezér alakja Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Keressük Dózsát – Dózsa alakja a magyar képzőművészetben című előadásában a vezérről alkotott festményeket, szobrokat, plaketteket, bélyegeket, pénzeket sorjázta. Míg az első rajzokban negatív szereplőként jelent meg, Madarász Viktortól ez megváltozott, sőt, a lázadó, nemzeti ellenállás megjelenítőjeként szerepelt. Jelenléte Romániában is kimutatható. Biró Béla, a Sapientia professzora a szépirodalomban fellelhető Dózsa-mítoszokról rajzolt képet. 81 költemény jelent meg az 500 éves születési évfordulóig, akkor is sok, azóta is, reménytelen az összes számbavétele, mondotta. Taurinus 1519-ben megjelent latin nyelvű, Keresztes háború, avagy a keresztesek rabszolgaháborúja (Stauromachia) című munkája talán az első programszerű performansz. A mindenkori demokratikus törekvések mitikus megjelenítését szolgálta alakja. Petőfi A nép nevében című versében tovább mitizálja, költészetében válik a politikai mitológia elemévé, majd Ady Dózsa György unokája című verse folytatja a sort. A román politikum is átveszi, és kisajátítja Dózsát. Újabban a Dózsa-motívumot a szélsőbal és szélsőjobb használja. Tapodi Zsuzsanna Mónika, a Sapientia docense Dózsa alakját elevenítette fel több magyar epikai műből. Csutak Judit, a Márton Áron Gimnázium magyartanára Juhász Ferenc A tékozló ország című Dózsa-eposzát elemezte. Tüdős S. Kinga sepsiszentgyörgyi művészettörténész a magyar nemzeti levéltár Országos Levéltárának gyűjteményében található két, a XVI. század folyamán székelyeknek adományozott címeres levelet mutatott be. Kortársak Hegyi Géza, az Erdélyi Múzeum-egyesület kolozsvári kutatója az erdélyi jobbágyterhek helyzetét ismertette a 15–16. század fordulóján az erdélyi káptalan anyagából kimutathatóan. B. Garda Dezső történész, a Babeş–Bolyai Tudományegytem gyergyószentmiklósi docense Dózsa György kortársát, Gyergyói Lázár Andrást mutatta be, levonva a következtetést: életpályájuk során valószínűleg nem találkoztak. Balogh László, a Sapientia csíkszeredai főkönyvtárosa három Dózsa-dráma ismertetésére vállalkozott. Hevesi Sándor 1541 című, 1921-ben megjelent drámájából emelte ki Dózsa alakját, és érintette Jókai Mór, valamint Móricz Zsigmond befejezetlen művét. Tévhitek Az előadásokat követő viták során elhangzott: a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük. Ilyen szempontból nagy kárt okozott Márki Sándor munkája, továbbá Eötvös József (Magyarország 1514-ben) és Nemeskürty István (Krónika Dózsa György tetteiről) regénye. Eötvös saját kora paraszti társadalmát vetítette le, de a középkorban nem úgy állt a helyzet. Leszögezték, a keresztesek seregében voltak nemesek is, sokan a gazdag mezővárosok marhapásztorai, tehetősebb polgárai közül kerültek ki. A parasztok nem az elnyomás ellen lázadtak, sok esetben nem a nemesekkel szembeni gazdasági különbségek határoztak. Nagy gazdasági különbségek alakultak ki a paraszti társadalomban, olyan is volt, hogy egyiknek ötvenszer nagyobb mértékű adót kellett fizetnie, mint a másiknak. A jobbágy elköltözhetett, ha talált megfelelő földesurat, a kisnemes nem tudott adókedvezményt biztosítani. Összegzésként a szervező Balázs Lajos, az EME csíkszeredai fiókjának elnöke a konferencia legnagyobb hozadékának azt nevezte, hogy a humán tudományok összefogásával tudtak Dózsáról értekezni. Hozzátette: az anyagok megjelennek kötetben. Balázs Lajos felhívást intézett a dálnokiakhoz: gyűjtsék össze a faluban a Dózsáról szóló legendákat, történeteket, hogy azok megmaradjanak az utókor számára. Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 25.Vadász Ernő Kiválósági-díjas„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat” A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt. A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet. – Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte? – Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen. – Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához… – Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem. – Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el? – Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat. – Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket. – Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől. – Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak? – Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni. Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad) 2014. szeptember 26.Márki Sándor-díjak – 2014A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Arad megyei vezetősége odaítélte az idei Márki Sándor-díjakat, illetve a Márki Sándor-életműdíjakat. Ezek kiosztására kétévenként, a páros években kerül sor az Aradi Magyar Napok keretében. A felsorolás nem rangsor, hanem – akárcsak az iskolában – ábécérendben történik Márki Sándor-díjazottak: ALMÁSI VALÉRIA ANNA a kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola tanítója, megyénk magyar oktatásának egyik szerény, de határozott pedagógusa. Nagyon különböző körülmények között élő családok gyermekeit neveli, irányítja szülőfalujában, számos megyei versenyen szerepel eredményesen tanulóival. MÓDI KINGA az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola angol nyelv és református vallás tanára. Évek óta a faluközösség életének, társadalmi és művelődési tevékenységének egyik meghatározó személyisége, pályázik, szervez, segít és oktat. Tanít az iskolában, a templomban, de akár az utcán is. SIME JUDIT a kisjenői Erdőhegyi Általános iskola igazgatója, történelem-földrajz szakos tanára. Amikor még kevesen hittek a magyar iskola önállósodásában, csendesen, de határozottan állt a közösség élére. Kiváló koordináló tevékenysége révén ma a Körösvidék ismert és keresett intézménye az erdőhegyi iskola. Márki Sándor-életműdíjjal tüntetik ki a következő pedagógusokat: CSÁKY APOLLÓNIA és CSÁKY BARNA nyugalmazott zerindi tanárokat. Csáky Apollónia évtizedekig tanított román nyelv és irodalmat a Zerindi (ma Tabajdy Károly nevét) viselő iskolában. Mint magyar anyanyelvű pedagógus, jól ráérzett azokra a nehézségekre, amelyekkel a nyelvileg izolált helységben a gyermekek küzdöttek, ezért is volt eredményes munkája. Férje, Csáky Barna fizika-kémia szakos tanár hosszú ideig volt a zerindi iskola igazgatója. Ott volt mindenhol, amikor a faluban történt valami – művelődési csoportokat szervezett, fogadott, a képtár megalapításának egyik alapembere volt. A kilencvenes évek elején, a magyar pedagógusok szakszervezetének alapító tagjaként, sokat segített a megye magyar oktatási intézményeinek megerősödésében. DANI ROZÁLIA a nagyiratosi iskola nyugalmazott tanítója, a község egyik mindenese. Gond esetén elhangzik a „Majd Rózsi tanító néni megoldja” jelszó, s ez nem csak szólam. Ha szükség van rá, most is ugrik, segít az iskolában, a faluban, a családban. Ő az aktív nyugdíjas pedagógus. Az RMPSZ Arad megyei szervezete ugyanezen alkalommal tiszteletbeli pedagógus címet adományoz dr. VAJDA SÁNDOR borosjenői fogorvosnak, aki két évtizede szervezi a Horváth Béla-szavalóversenyt, elsősorban magyar iskola nélküli szórványban élő magyar gyermekeknek. A díjak ünnepélyes átadására az Arad megyei magyar pedagógusok napján, október 2-án, csütörtökön 17 órától kerül sor a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében, amelyre ezúton tisztelettel meghívjuk a kitüntetendők igazgatóit, kollégáit, mostani vagy egykori tanítványaikat, tisztelőiket. Azok a magán- vagy jogi személyek, akik a díjakhoz hozzá szeretnének járulni, megtehetik ezt Kiss Annánál vagy a főgimnáziumban Rogoz Marianna tanárnőnél szerdáig (október 1.). Matekovits Mihály, az Arad megyei RMPSZ elnöke Nyugati Jelen (Arad) 2014. október 2.Október 3-án, péntekenDr. Kovách Géza-emléknap 2014. október 3-án, pénteken 11 órakor lesz Az én falum, a mi történetünk címmel Arad megyei magyar iskolák diákjai által ez alkalomra készített, lakóhelyükhöz kapcsolódó helytörténeti dolgozatok és az azokat tartalmazó nyomtatott kiadvány bemutatója. A rendezvény vendége dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója. 16 órakor dr. Kovách Géza munkássága (szimpózium). Házigazda Király András, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke. Az itt elhangzó előadások: Réhon József A Kovách Géza Baráti Kör munkája; dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosa: Arad krónikása – Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága; dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója: Arad Márki Sándor naplóiban. A szimpózium folytatásaként Ujj János Aradi emlékhelyek az I. világháborúból című könyvének a bemutatója. A szervező, a Szabadság-szobor Egyesület vezetősége minden érdeklődőt szeretettel vár a nap rendezvényeire. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 2.Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknaponArad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható. Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is. Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel. Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is. Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”. A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg. Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve. Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette. 1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg. A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya. Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit. Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 6.„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett. - A história felé ki terelte az érdeklődését? - Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson. - Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól? - Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel. - Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé? - Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet. Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat. De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál. - Milyenek voltak az első hónapok benyomásai? - Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam. - A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni? - Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”. Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni. - Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson? - Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze. - Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz? - Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni. - Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban… - Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs. - A mai napig?- A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be. - Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről… - Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz. - Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés… - Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló. - Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant… - Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz. - El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását? - Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt. - Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai? - Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte, részben publikálta is. - Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki? - Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt. - Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar… - Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült. - Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki. - Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban. Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre. - Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága? - 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el. Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint A székelység rövid története című, immár három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom. 2015. január 10.„Arad történelmi részét szakítanák ki a parkolóval”Háborognak a műépítészek Az Eminescu, régi nevén Salacz parkra tervezett parkoló ötlete nem csak a civilszervezetek körében verte ki a biztosítékot, a szakmabeliek egy jó része is háborog, sőt egyre többen foglalnak állást az ügyben a médián keresztül vagy virtuális közegben. A közel tizenöt éves tapasztalattal rendelkező Várkonyi Zoltán aradi műépítész a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: „A Salacz park nemcsak egy zöldövezet, hanem történelmi jelentősége is van, így elpusztításával nemcsak holmi fácskákat vágnának ki, hanem egy történelmi részét is kiszakítanák az amúgy is megtépázott Aradnak.” Ami az aradi polgárok hozzáállását illeti, a szakember szerint a baj ott kezdődik, hogy egyre kevesebben érzik szívügyüknek a helyi jelentőségű problémákat. A lakosság elöregedése következtében a lokálpatriotizmus jelentősen felhígult, ezért igen kevesen maradtak már azok közül, akik teljes mellszélességgel kiállhatnának egy ilyen nemes ügy mellett. A többieket meg nem is érdekli a dolog. „A parknak van egy komoly történelmi háttere, másrészt Aradnak így sincs elég zöldövezete, nemhogy a parkot felszámolja” – mondja Várkonyi, aki szerint az is gondolkodásra készteti az embert, hogy az utóbbi időben tömegesen száradnak ki a belváros fái. Már-már azt hihetné valaki, hogy szánt szándékkal hagyják kipusztulni a városrészeket, sétányokat, parkokat barátságossá tevő faállományt. A műépítészt, sok más hozzá hasonló kollégájával együtt zavarja, hogy ilyen projekteknél a városvezetők nem kérik ki a szakmabeliek véleményét. Pedig van néhány hozzáértő szakember Aradon. Tapasztalataikra senki nem tart igényt. Pedig hasznos ötletek lennének. A szakember szó szerint „agyrémnek” tartja a parkra tervezett parkoló ötletét. Úgy gondolja, alternatív megoldásként sokkal célszerűbb lenne, ha az önkormányzat vezetői a város gazdátlan telkeire, elhanyagolt területeire terveznének kisebb méretű, ámde annál praktikusabb, két-háromszintes felszíni parkolókat. „Nem értem, miért kellett egy német cégnek fizetni azért, hogy elkészítse a város közlekedési tanulmányát, mikor csak mi építészek vagyunk vagy százan Aradon. Egy jó tanulmány elkészítéséhez alaposan ismerni kell az adott város közlekedési sajátosságait. Teljességgel hiányzik az urbanisztikai elgondolás Aradon. A városrendezési tervek egyike sem foglalkozik kellőképp a közlekedéssel, a parkolási renddel. Szépen lassan feldaraboljuk Arad identitását, tönkretesszük a zöldövezeteket, kivágjuk a megmaradt fákat, nem beszélve a központ értékes épületeiről. Kerékpárutakat építünk, miközben fejünkre hullnak a központi házak. Körbeépítjük a várost plázákkal, miközben a város központja szó szerint szétrohad” – nyilatkozta a szakember, utalva arra is, hogy a város vezetői rendszerint fittyet hánynak a szakvéleményekre, amikor értékes épületek lebontására kerül sor. A park történelmi hátterének kapcsán a műépítész Márki Sándor, illetve Ujj János helytörténészek köteteire utalva érdekes adatokat osztott meg velünk. „Az 1877-es árvíz idején Salacz Gyula polgármester úgy döntött, hogy meg kell erősíteni a gátrendszert, ezért felkérte Virág Lajos városi főmérnököt, hogy készítse el a várost védő gát terveit. A munkálatok 1878-tól 1880-ig tartottak, ezután épült ki a három hold (szerk. megj.: egy hektár 1,7377 katasztrális holdnak felel meg) terjedelmű park, ami korábban vizes náddal és sással borított terület volt. 1886-ban kibővítették a Baros parkkal, amit most gyermekparkként ismerünk. Talán kevesen tudják azt is, hogy a Salacz parkban zömében kőris és szilfák vannak, valamint néhány tölgy, gesztenye és szivarfa, a sétány szélét csörgőfák, szivarfák díszítik”. A Pro Urbe városvédő szervezet egyik alapító tagjaként Várkonyi úgy érzi, senki nem kíváncsi a véleményükre, szakmai tudásukra. Szomorú, hogy a probléma kapcsán a helyi építészeti kamara sem foglal hivatalosan állást. Sólya R. Emília Nyugati Jelen (Arad) 2015. március 4.Ficzay Dénes emlékezete„Kóbor poéta voltam és kósza álmokat kerestem” 2015. március 2-án az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében Ficzay Dénes halálának 30. évfordulójára emlékező tömeg láttán (az előcsarnokba is több sor széket kellett elhelyezni az érdeklődők számára) a legelső gondolatom az volt: Ficus (Ficzus?) mennyire örülne, hogy egykori iskolájában a város híres szülöttéről, Tóth Árpádról termet neveztek el. Hisz jószerével egész életében a város, a szülőváros – egyebek közt – híres szülötteit, vagy az itt megfordult neves embereket, a velük kapcsolatos történeteket kutatta, és közre is adott belőlük annyit, amennyi akkoriban lehetséges volt. Ha az égi szférákból visszatekintene, örömmel konstatálná: 2015-ben még vannak aradiak (ha nem is tősgyökeresek, azaz idecsöppentek), akik emlékeznek rá, torzóban maradt életművét értékelik, becsülik – ugyanakkor, némi értetlenséggel, megkérdezné: hol vannak a fiatalok – a kevés kivételtől eltekintve –, akik tovább viszik, utódaiknak átadják az aradi magyar történelmet? Ficzay Dénesről, mint minden jelentős személyiségről, legendák keringenek. Sokezer ember (lényegében, mondhatnám, mindenki, aki számít) ismerte a vértanúk városában évtizedeken keresztül tanárkodó Ficust (beleértve, természetesen, a szemét mindenkin rajta tartó állami információs szolgálatot) jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető, külső megjelenésére nem sokat adó, a lényeget a külsőségeknél mindig sokkal többre tartó alakját. A tegnapelőtti megemlékezésen két bájos fiatal lány (Kis Zsuzsanna és Kovács Henrietta) olvasott fel tucatnyi visszaemlékezést egykori tanítványoktól (Gulyás István, Orosz Németh Aranka, Szilágyi György, Kelly Enikő, Nagy Gizella és mások), amelyek – valamikori tanáruk alakjának felidézésen túl – mélységes szeretetet és tiszteletet sugároznak. A tegnapelőtti megemlékezést Hadnagy Éva tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója nyitotta meg, aki – köszöntve a népes hallgatóságot – elmondta: nem volt (koránál fogva sem) tanítványa Ficzay tanár úrnak, de, kisiratosi kisdiákként bátyjától sok történetet, anekdotát hallott róla, és egy személyes élményét is felidézte, amikor, középiskolásként, az akkori Slavici líceum tanulójaként az utcán nagy tisztelettel köszöntötte – és ez az epizód nagyon fontos számára. „Most azt szeretném megtudni Önöktől, milyen az az ember, mit kell tudnia annak a tanárnak, akit halálának 30. évfordulóján ennyien megtisztelnek?”. A rendezvény ötletgazdája és fő szervezője, Irházi János az ünnepelt egyik írásának felidézésével kezdte – a halál gondolatával szembenéző ember töprengéseivel. De így folytatta: „Azt szeretném, hogy ma mosolyogva emlékeznénk, hogy jusson eszünkbe a vidám, jó kedélyű Ficzay Dénes, ezért is választottuk az Emlékalbum borítójára ezt a mosolygós képet. Arra kérem Önöket, hogy a kiállítást végignézve idézzük fel emlékét, de mosolyogva, abban a meggyőződésben, hogy ennek a tanár úr is örülne”. A megemlékezés rendezője ezután ismertette az Aradon született és itt is meghalt Ficzay Dénes (1921. dec. 27.–1985. március 2.) életútját, iskolaéveit, megemlítve aradi tanárait, a római katolikus főgimnáziumot az impériumváltástól haláláig, 1943-ig vezető Fischer Aladárt és az aradi vértanúk földi maradványait felszínre hozó Kara Győzőt. Ficzay végzős diákként már munkatársa volt az Aradi Közlönynek, ahol számos irodalomtörténeti írása jelent meg. A bécsi döntés után Kolozsváron a magyar–olasz szakra iratkozott, közben megnősült, s már két gyermek apjaként diplomázott 1945-ben. Már egyetemista korában belső munkatársa volt az Erdélyi Helikonnak és szorgalmasan írt a Székelyföld c. lapnak is. 1945 késő őszéig a kolozsvári kereskedelmi iskolában tanított, majd visszajött Aradra, ahol a katolikus gimnáziumban, majd annak utódiskoláiban tanított megszakítás nélkül 37 esztendőn át. Hazaérkezését követően azonnal bekapcsolódott a helyi sajtó munkájába, közművelődési, irodalmi, helytörténeti írásokat publikált. A hatvanas évek elején gyümölcsöző levelezést folytatott több magyarországi hely- és irodalomtörténésszel, majd a hetvenes évek végén az állambiztonsági hatóság figyelmeztetésére a levelezést is meg kellett szakítania, s szinte haláláig számtalan zaklatásnak volt kitéve. Ennek ellenére számtalan cikke jelent meg a helyi Vörös Lobogóban, a kolozsvári Utunkban és a marosvásárhelyi Igaz Szóban. A helyi lapban város- és irodalmi, valamint helytörténeti sorozatokat írt Aradi séták, Elfelejtett aradi írók, Aradi kislexikon, Aradi ritkaságok címmel, jól dokumentált tényeket, érdekességeket írt szeretett városáról. Ahogy ezt Aradi krónika c. írásának elején hangsúlyozza: valójában egyetlen nagy szerelme volt, a város, és története házaival, utcáival, különös és különleges embereivel. Példaképe a híres irodalomtörténész, Kelemen Lajos volt, akinek városnéző sétáin kolozsvári diákként gyakran részt vett, és az ő szellemében vezette aradi diákoknak, érdeklődőknek izgalmas városnéző sétáit, amíg hagyták. Halálát követően – mivel életében kötete nem jelent meg – felmerült a kérdés: volt-e egyáltalán hagyatéka? Amikor 1990 januárjában újraalakult a Kölcsey Egyesület, s felmerült a hagyományok újraélesztésének kérdése, felmerült a könyvkiadás is. Rövidebbre fogva: (a 2011-ben a Marosvásárhelyen elhunyt), s a Ficzay-hagyaték kezelését áldozatos munkával vállaló Pávai Gyula gondozásában öt, Ficzay Dénes hagyatékából előkerült, illetve sajtóban megjelent írásokból összeállított kötet jelent meg a Fecskés könyvek sorozatban (Aradi krónika, Aradi séták, Válogatott írások, A vértanúk sírja, illetve a csak részben Ficzay-írásokat tartalmazó Ficzay Dénes-emlékkönyv). Ezeket most, a 30. évfordulón a közönség digitalizált formában is megkaphatta, s talán mondani is fölösleges: aki a digitalizálás nem könnyű, áldozatos munkáját vállalta, az a már több hasonló próbálkozást (például Márki Sándor ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen munkái) is sikeresen végrehajtott Nagy István pécskai fizikatanár, aki ezáltal lehetővé tette, hogy Ficzay Dénes (eddig feldolgozott) életműve bekerülhessen a Magyar Elektronikus Könyvtárba, ahonnan a világ bármelyik pontjáról elérhető lesz. Nagy István egyébként létrehozott egy Ficzay-emlékfalat is a Facebookon – az arra érkezett írásokból olvasott fel a két (már említett) lány jó néhányat. A tegnapelőtti összejövetelen Bognár Levente aradi alpolgármester, egykori tanítvány és Vadász Ernő is emlékezett Ficzay Dénesre. Ez utóbbi – egyedülálló módon – egykoron, 1939–40-ben (jó pár évvel fiatalabb) iskolatársa, később, 1945–50 között diákja, utóbb pedig tanártársa volt Ficzaynak! Vadász Ernő többek között azt emelte ki, hogy mennyire szerette a Tanár Úr a diákokat és iskoláját. Befejezésül a feltétlenül nagysikerűnek mondható rendezvény ötletgazdája megemlítette azokat, akik a Ficzay Dénes-emlékalbum megjelenését támogatták: Winkler Gyula EP-képviselő, Frunda György szenátor, az RMDSZ Arad megyei szervezete, valamint magánemberként dr. Albert István, Cziszter Kálmán, Durst Piroska, Fukszné Baranyi Ágnes, dr. Gönczi Attila, Halai János, Kelly Enikő, dr. Metzner Júlia, Nagy István, Orosz Kinga, Pénzes Gyula, Pop Éva, dr. Szabó Júlia, Szőke Mária. A résztvevők a megemlékezés befejezéseként megtekintették a díszterem előterében rendezett, harminc pannót (fotót, egy-egy Ficzay-kéziratot, „mottót”) tartalmazó ötletes kiállítást, és egy pohár bor, zsíros kenyér mellett elevenítették fel a feledhetetlen tanárt, kollégát, irodalmárt, helytörténeti kutatót – az „aradológust”, akiről, mint ilyenről, furcsa módon nem is esett szó. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2015. május 19.A sokszínű ErdélyErdély lakosságának a fejedelemség korában is sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt része. Rövid nyugalmi időszakaiban csak részben tudta pótolni veszteségeit, amely főleg a magyarság népi erejét sorvasztotta. A háromba szakadt ország idején az egykori Magyar Királyság minden harmadik lakosa Erdély mindenkori fejedelmének volt az alattvalója. Az itt élő népesség a fejedelemség fennállásának másfél évszázada alatt úgy általában, időnként pedig katasztrofális mértékben csökkent. A XVII. században, eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának három és fél évtizedétől, Erdély népeit állandó rettegésben tartották a háborúk, az éhség és a járványok. Különösen nagy pusztítással járt a tizenöt éves háború és Bocskai Habsburg-ellenes fellépése. Az 1606-os bécsi béke után közel fél évszázados viszonylagos nyugalom és béke következett, majd az évszázad utolsó évtizedei, a törökök kiűzése Európából zaklatták föl Erdély békéjét. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egy évszázadon át hadak pusztították a termést, az éhezésben legyöngült embereket pedig a járványos betegségek. 1600–1711 között öt nagy pestisjárvány pusztított, így a felnőttkort megért háromnemzedéknyi emberiség minden tagjának legalább három járványt kellett átvészelnie. Ez súlyos következményekkel járt az ország népesedési viszonyaira nézve. Falvak néptelenedtek és tűntek el, míg mások népessége részben vagy egészében cserélődött ki. Nem lehet számszerűleg pontosan megállapítani a népességveszteség méretét, de a szamosújvári és kővári várbirtokhoz tartozó falvakban, például, a XVI. század derekán 17 500 magyar, 2000 szász és 13 200 román élt. A századforduló pusztító háborúiban a magyarság lélekszáma 85%-át, a szászság 88%-át, a románság 45%-át vesztette el, így 1603 után a nemzetiségi arány visszavonhatatlanul megfordult: 2500 volt a magyar, a románság 7200 főt számlálhatott, míg a 250 főre apadt szászság úgyszólván számba sem jövő népelemmé vált. A magyarság kisebbségbe szorult. Az igazán nagy néppusztulást azonban az a török–tatár büntető hadjárat okozta, amelyet a Porta küldött 1657–1661 között a fejedelemségre – II. Rákóczi Györgynek a lengyel trón megszerzésére tett szerencsétlen próbálkozását megtorlandó. Evlia Cselebi török történetíró leírja, hogy a dúló hordák a falvakat felgyújtották, lerombolták, a foglyokat vagy vásárra vitték, vagy kardélre hányták. Egy 1674-ből származó históriás ének a Barcaságot ért hasonló megpróbáltatásokról tudósít. Erdély társadalmának sokszínűségét a többnyelvűség mellett a hitbeli, felekezeti sokféleség is gazdagította. A római katolicizmus mellett a románság révén erős volt az ortodoxia jelenléte is. A reformáció elterjedése tovább bonyolította a vallási toleranciájáról elhíresült Erdély felekezeti térképét, hiszen rövid idő alatt a hitújítás szinte valamennyi áramlata megjelent, és gyökeret eresztett itt. A székelyek katolikusok maradtak, a szászok Luther követőiként az augsburgi hitvallást fogadták el, a magyarság nagyobb része kálvinistává, egy kisebb része unitáriussá lett. De teret hódított a szombatosság is, mert Bethlen Gábor befogadta az új keresztényeknek nevezett anabaptistákat, és letelepítette őket Alvinc térségében, szintén ő vette védelmébe a zsidókat, és tette lehetővé, hogy a menekültek itt új hazára leljenek. Apafi Mihály idejében pedig az örmények érkeztek fejedelmi engedéllyel Szamosújvárra és Erdély más vidékeire. Erdély népeinek e nyelvi, felekezeti sokfélesége meggyőzte a vezetőket, hogy a fejedelemség függetlenségének fenntartása, csak úgy lehetséges, ha sikerül a sok nép és sok felekezet között az együttműködést biztosítani. Az erdélyi társadalom önszerveződése és önvédelmi törekvése eredményeként jött létre még 1437-ben a három rend – a vármegyei nemesség, a székelység és a szászság egyezsége, az „unio trium nationum” és ez az unió lett a későbbi fejedelemség társadalmi, politikai alapépítménye. A belefoglalt „natiók“ társadalmi tényezők voltak, nem faji, nyelvi, nemzeti alapon szerveződtek. 1614-ben a Medgyesi országgyűlésen a fejedelem a három nemzet unióját így határozta meg: „…az három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség, melyet minden rendnek szükség pacis et belli tempore erős vigyázással őrizni és az hazának megmaradásának terhét valamiből kevántatik, egyenlő értelemben viselniek.” Az unió, lévén rendi intézmény, nem irányult valamelyik etnikum ellen, nem zárta ki egyik vagy másik népet soraiból. A kiváltságos, a társadalom politikai tényezőjének számító rétegek szövetsége volt, melyeknek képviselői alkották az országgyűlést. Szerkesztette: Murvai Miklós Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2015. május 19-én, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében ismertető előadás-sorozatot indít Erdélyről. Az irodalmi, videovetítéssel egybekötött, Erdélyre hangoló indító előadásra várjuk a szűkebb Pátriánk múltja iránt érdeklődő, a közös jövőért tenni akaró honfitársainkat. Az est meghívott előadója: Olasz Angéla, Márki Sándor-díjas nyugalmazott történelemtanár. Közreműködnek: Tóthpál Eszter, Gál Zoltán és ifj. Tóthpál Béla. Házigazda: Murvai Róbert Dávid, társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete. Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk. Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 5.Kovách Géza-emléknap, születésének 90. évfordulójánAz Aradi Magyar Napok keretében az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében – szinte pontosan egy évvel az első, halálának 10. évfordulója kapcsán megtartott Kovách Géza-emléknap után – került sor a második emléknapra. Ezúttal a neves aradi történész, néprajzkutató, közíró születésének 90. évfordulójáról emlékeztek meg. Bár Székelyudvarhelyen született – 1925. december 22-én –, és gyermekkorát sem itt töltötte, leginkább aradinak vallotta magát, hisz életének jó kétharmadát ebben a városban töltötte, tanári és tudományos munkássága is Aradhoz fűződik. A megemlékezés alkalom volt dr. Kovách Géza Válogatott tanulmányok c. könyvének bemutatására is, amelyet az Aradi Szabadság-szobor Egyesület, a szerző hagyatékának tulajdonosa adott ki, s amely, igen szép kivitelezésben a gyulai Dürer nyomdában készült 2015-ben. A 320 oldalas kötetet a Békés Megyei Levéltár, a Kovách-hagyaték gondozójának két munkatársa, Héjja Julianna Erika és Kertész Ádám igazgató válogatta és szerkesztette. Az embernek szülőföldje és kötelessége van A rendezvényt Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, a kötet felelős kiadója nyitotta meg úgy is, mint az ünnepelt egykori tanítványa, később tanártársa, barátja, üdvözölve azokat, akikben él Kovách Géza emlékezete. A madárnak szárnya van, szabadsága, az embernek szülőföldje, s ezzel szemben kötelessége – idézte Tamási Áront, majd elmondta: az ünnepelt a mának élt, a múltat kutatva igyekezett jövőképet nyújtani. „Akarva-akaratlanul sokat tanultunk tőle arról, hogyan éljük mindennapjainkat, hogyan élhetjük könnyebben az életet.” Életének egyik fájó pontja az volt, hogy nem lehetett egyetemi oktató, tudományos kutató. Életének utolsó szakaszában alkalma nyílt utazásokra, kutatásra külföldi levéltárakban és a hatalmas összegyűjtött anyag egy részének hasznosítására. Sokoldalú életmű A gyulai levéltár igazgatója arról beszélt: amikor, az év elején a Szabadság-szobor Egyesület elnöke megkereste egy kötet kiadásának ötletével, számba vették, hogy K. G. hagyatékában az akadémiai publikációs kritériumoknak megfelelő anyagok, népszerűsítő írások, illetve színes, röpke írások találhatók, s mindhárom csoportból lehetne kötetet összeállítani. Most az első mellett döntöttek, de reméli, hogy továbbiakra, „színesebbre” is sor kerül. A mostani kötet három nagy fejezetben (agrártörténet, kézművesek és céhek, historiográfia) tartalmazza a szerző tanulmányait. A méltató kiemelte: az utóbbi két évtizedben K. G. volt az, aki a legtöbbet tett a Bánság kutatásáért. Héjja Julianna Erika muzeológus a szerző munkásságának egy kevésbé ismert vonatkozását, néprajzi elfoglaltságait ismertette. Kolozsváron a nagyhírű, műhelyteremtő Gunda Béla professzor tanítványaként néprajzosnak indult (professzora figyelmeztette is: ne engedjen a történelem csábításának), végül – miután Gunda Bélét eltávolították – a történelem mellett kötött ki, noha a néprajzzal soha nem hagyott fel, s a későbbiek folyamán számos folyóiratban, újságban (többek között az aradi Vörös Lobogóban) közölt ilyen témájú írásokat. Erdész Ádám előadását a levelesládák kutatójának szentelte. Kedves témája volt K. G-nak tudósok, történészek, írók leveleinek tanulmányozása, a Békés Megyei Levéltárban hatalmas anyag létezik az általa felkutatott, különböző feldolgozási szakaszban lévő (többek közt Márki Sándor-, Fábián Gábor-, Salacz Gyula-, Franyó Zoltán-)levelek fénymásolatos, kéz- vagy gépírásos leveleiből. Sokat rendszerezett, hogy „bőségesebb időkben” megjelenjenek – a bőségesebb idők azonban még nem jöttek el, bár K. G. az idők során mintegy negyven, levelezéssel kapcsolatos publikációt tett közzé. Blazovich László szegedi professzor, K. G. barátja, kutatásainak segítője nem tudott eljönni a megemlékezésre, de az életművet kiválóan összefoglaló, méltató levelet küldött, amelyet Czégé Petra muzeológus olvasott fel. A megemlékezésen jelen volt Kovách Géza külföldön élő leánya, valamint két unokája. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 28.Olasz Angéla és Csanádi János laudációjaHalkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki. Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak. Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta. „Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában. Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra. Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben. Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.” Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült. És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat. „Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen hittel készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét. Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit. Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában. 1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat. 2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián. 3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben). 4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón. 5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is. Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is! Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!” Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta. „A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban. Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával. E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam. Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében. Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört. Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit. Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban! Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki. Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse. Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.” Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 7.A VII. Erdőhegyi Nap sikereÚjra van a városnak magyar néptánccsoportja Amint azt előzetesen meghirdettük, Kisjenő Város Polgármesteri Hivatala és Tanácsa, és az RMDSZ Kisjenői Szervezetének a támogatásával, a Szövetség Erdőhegyért Egyesület vasárnap VII. alkalommal szervezte meg az Erdőhegyi Nap rendezvénysorozatot. A régik iskola telkén megszervezett program 9 órakor a regisztrációval, illetve a bográcsfőző-verseny elindításával vette kezdetét. 12 órakor történt a hivatalos megnyitó a szabadtéri színpadon, ahol a műsorvezető, Pusztai Matild, az Erdőhegyi Általános Iskola nevelési igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, mindnyájuknak jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást kívánt. Ezt követően a színpadra kérte Sime Judit iskolaigazgatót, aki köszöntötte a résztvevőket, kiemelve a testvérintézmény, a Kétegyházi Márki Sándor Általános Iskola pedagógusait, akik együtt ünnepelnek a szervezőkkel. A testvériskolai szerződésnek 3 évvel ezelőtt történt aláírása óta számos, közös programot szerveztek. Arra kérte a jelenlévőket, hogy örüljenek együtt a gyermekek munkájának, amiben kiemelt részük van a helybeli pedagógusoknak, ezért köszönetet mondott mindnyájuknak. Színes iskolai, illetve néptáncprogram A továbbiakban újra Pusztai Matild műsorvezető vette át a szót, aki elsőként a Hevesi Laura helyettesítő tanítónő által felkészített, volt előkészítő osztályosok kacsatáncát jelentette be. Utánuk a Csáki Margit tanítónő által betanított, volt II. osztályosok moderntánca, majd a Gál Éva tanítónő által felkészített, volt IV. osztályosok zumbatánca aratott sikert a közönség körében. A volt V. és VI. osztályosok moldvai táncait Kiss Csilla tanárnő, míg a volt VII. osztályosok keringőjét Pusztai Matild tanárnő rendezte színpadra. Ezt követően a Fáy Szeréna iskolakórus énekei következtek, Sime Judit igazgató vezényletével. Az Erdőhegyi Általános Iskolát a diákokból összeállt iskolakórus suli-dala zárta, a szülők és a hozzátartozók hosszan tartó tapsa közepette. Ezt követően az ágyai Tőzike néptánccsoport Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára, Erdős Márta vezetésével előadott, dél-alföldi, majd palóc táncainak tapsolhatott az egyre szaporodó közönség. Utánuk a nagyzerindi Kékibolya Menyecskecsoport ifj. Szilágyi András koreográfiájára adta elő lendületes moldvai táncait. Ezt követően a simonyifalvi Leveles 3 párja Farkas Tamás koreográfiájára szatmári, majd magyarpalatkai táncokkal lépett fel. A továbbiakban szemtanúi lehettünk a program csúcspontját képező nagyzerindi Ibolya tánccsoport fellépésének, amelyen ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kiss Csilla vezetésével előbb békési szlovák táncot, majd a híres széki rendet mutatták be káprázatos virtuozitással. A legényes táncukban egyszerre négyen úsztak a levegőben. Előadásukat látványos szilágysági táncokkal vezették le. A sikerüket legjobban példázta, hogy a polgármesteri hivatal jelen volt megbízottja ámulatában azt hitte, magyarországi hivatásos táncosok produkcióját láthatta. Utánuk a kisjenői és nadabi kultúrotthon Floarea Crişului tánccsoport Suciu Cristian koreográfiájára Körös menti román táncokat adott elő. Köszöntők, díjazások A táncok után Bíró Zoltán fő szervező vette át a mikrofont, aki köszöntötte a közönséget, majd nagy tapsot kért a Szalontai Kútfejek csapatnak, amelynek tagjai nagyon sokat segítettek a szervezésben. Ugyanakkor köszöntötte az ágyai, a nagyzerindi, a szapáryligeti és az erdőhegyi résztvevőket, illetve az Erdőhegyi Íjászokat is, akik idén bevállalták az Erdőhegyi Napnak a szervezését. Annak a reményének adott hangot, hogy Erdőhegyen sokáig fog működni az íjászcsapat, amely hagyományt teremt e sportból. Köszöntötte, majd a színpadra kérte Péró Tamás-megyei ügyvezető elnököt, megyei tanácsost, aki két gondolatát kívánta megosztani a hallgatóságával: megköszönte az erdőhegyi meghívást, ahova mindig örömmel jön. Főként akkor, ha évről évre, folyamatosan fejlődik a település, de az Erdőhegyi Nap rendezvénye is. A továbbiakban a decemberben sorra kerülő parlamenti választások fontosságára hívta el a figyelmet. Annak az a fő célja, hogy összefogva, az Arad megyei magyarság újra képviselőt küldhessen a törvényhozásba. Ehhez kívánt erős összefogást, sok sikert, illetve további jó szórakozást. Ezt követően, nt. Pap József református lelkipásztort kérték a színpadra, kiértékelni a bográcsfőző versenyt. A versenyen indult négy csapat tagjai szívüket, lelküket beleadták a főzésbe. III. helyet szerzett holtversenyben a Szalontai Kútfejek és a Hun a csülök csapat. A II. díj odaítélése is holtversenyt hozott a Székely házaspár és csapata, valamint a Szalontai Kútfejek II. főztje között. Egy csipetnyi előnnyel, az Erdőhegyi kalózok, vagyis az iskola csapata nyerte az I. díjat. Minden csapatot a színpadra kértek, ahol átvehették a díjaikat. Bemutatkozott az erdőhegyi tánccsoport A díjazás után a program folytatódott, amelyen a nagyszalontai Toldi Tánccsoport hölgyei moldvai, utána a kisebbek kalocsai és rábaközi, majd a felnőttek mezőföldi táncokat mutattak be Tötös Hortenzia koreográfiájára, Struber Éva és Bagi Tünde vezetésével. Fellépésük után Sime Judit iskolaigazgató köszönetet mondott a pedagógus kollégákat a diákok betanításáért, az iskola főzőcsapatának a győzelemért. Ezt követően bemutatta a mögötte felállt csapatot, az Erdőhegyi Általános Iskola tánccsoportját, amely idén alakult meg. A betanításukért köszönetet mondott Szilágyi András koreográfusnak és Kiss Csilla pedagógusnak. Ugyanakkor köszönetet mondott Bíró Zoltán városi tanácsosnak a csoport felkarolásáért, majd sok sikert kívánt nekik az itthoni bemutatkozáshoz. Azon ifj. Szilágyi András koreográfiájára, Kiss Csilla vezetésével ígéretesen ropták a délalföldi táncot. Ezt követően, a színpadon Pálfi András testnevelő tanár átadta a kispályás futballbajnokság győzteseinek a kupát. Az utána következett, Tiéd a mikrofon című karaoke-játékon Hotăran Bernadett, Kiss Kitti és Tősér Bianka énekelt a színpadról angol nyelvű slágereket. Jókedv, kiváló szórakozás A program szüneteiben megtartott tombolasorsoláson mintegy 50 ajándék, köztük a fődíj, a kenyérsütő berendezés is gazdára talált, a sörsátrak alatt helyet foglaló vendégek kedvükre ehettek, ihattak az árusok jóvoltából, a szervezők minden fellépőt, illetve meghívottat vendégül láttak. Valamivel 20 óra előtt kezdődött a Meteor együttes egyórás koncertje, ahol a régi és az új slágerek felelevenítésével a mulató közönséget felkészítették a 21 órától fellépett sztárvendég, Fenyő Miklós fergeteges koncertjére. Az egyórás élőkoncertre nem csak a helybeli, hanem a környékbeli, sőt sok Aradi rajongó is kíváncsi volt, csúcsra járt a hangulat. 23 órakor tűzijáték zárta az Erdőhegyi Nap idei programját, amelynek a sikeréért a fő szervező, Bíró Zoltán városi tanácsos ezúttal is köszönetet mond a Kisjenői Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, a Gualapack cégnek, az Erdőhegyi Mezőgazdasági Társulásnak és Szabó Zoltán elnöknek, Ianoş Teodor állatorvosnak, a Medlife cégnek, dr. Pálfi Laurának a Royal Bilding Kft.-nek, a Bíró Márta Virágüzletnek, a MOL kisjenői töltőállomásának. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 21.Odaítélték az idei Márki Sándor díjakatArad megyei RMPSZ elnökségi tagjaiból alakult bizottság a kétévenként kiosztásra kerülő Márki Sándor-díjak és Márki Sándor-életműdíjak odaítéléséről hozott döntést. Idén három, a megye magyar oktatásában tevékenykedő pedagógus részesül a díjban és egy tanár az életműdíjban. 2016-osMárki Sándor díjazottak, természetesen, mint az iskolában szokás, ábécé sorrendben: KISS P. ANIKÓ az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója, tanára. Az 1990-ben újraalakult iskolának azóta is igazgatója, így talán Arad megye egyik legrégibb iskolavezetője. Fizika-kémia szakos tanár, de már oktatóként elvégezte az angol nyelvtanári főiskolát is. STRAUB JUDITH római katolikus vallásoktató tanár, a Bukaresti Egyetem Teológia karán szerzett pedagógusi képesítést. Még felsorolni is sok, hány iskolában tanít vagy tanított az elmúlt évek során, hiszen tantárgya egyórás, de a legtöbb iskolában az is több osztály tanulóit öleli fel. Kisiratoson, az Aradi Aurel Vlaicu iskolában és Szentpálon vallást tanít, Sofronyán és Pankotán, szakember hiányában, a fakultatív magyar nyelvoktatást vállalta fel. ZSÓRI BARBARA a simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola tanítója, a faluközösség megbecsült pedagógusa. Biztos pontja az intézménynek, gyermekeknek, szülőknek, de a falu magyar közéletének is. 2016-osMárki Sándor életműdíjat idén egyetlen pedagógus kap. Király András történelem szakos tanár, jelenleg a Bukaresti Tanügyminisztérium kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkára. Tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, az Aradi 10-es és a 21-es, Aurel Vlaicu Iskolában, a Csiky GergelyFőgimnáziumban. Tanárként, igazgatóként, parlamenti képviselőként, majd államtitkárként sokat tett az Arad megyei magyar oktatás megtartásáért és építéséért. A díjak ünnepélyes átadására október 3-án, hétfőn, a 16 órakor az Aradi Magyar Pedagógus Nap keretében kerül sor a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében. Erre tisztelettel hívjuk és várjuk a megye pedagógusait, a kitüntetettek családtagjait, tanítványait, szülőket. Ha magán- vagy jogi személyek szeretnének hozzájárulni a díj értékének növeléséhez, megtehetik a Főgimnáziumban Rogoz Marianna megyei RMPSZ alelnöknél, vagy alulírottnál telefonos értesítéssel (0745-602-839). Matekovits Mihály RMPSZ megyei tb. elnöke Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 5.A pedagógus szövetség negyedszázados évfordulójaKiosztották az idei Márki Sándor-díjakat Az iskolakezdés után valamivel megtartott ünnepség, a Márki Sándor-díjak kiosztása mindig különleges esemény az Arad megyei magyar pedagógusok számára: ekkor adják át ugyanis a pedagógusok munkáját jutalmazó díjakat. S „a nemzet napszámosainak”, ha nem is várják el, mert nem ezért végzik rendkívül fontos, nehéz, gyakorta áldozatokat követelő munkájukat, azért jól esik a „hivatalos” elismerés. Idén négy Arad megyei pedagógus részesült a kitüntetésben. A kis híján három órás, a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében hétfőn délután zajlott ünnepségnek a csúcspontja volt a díjak átnyújtása. Először is – Vörösmarty Szózata egy versszakának elhangzása után – Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes – ezúttal a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Arad megyei szervezetének elnöki minőségében – üdvözölte a (dísztermet megtöltő) közönséget, pedagógusokat, meghívottakat (köztük Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter megyei RMDSZ-elnököt), akik közül utóbb többen felszólaltak, méltatva egyrészt a kitüntetettek, de általában a pedagógusok áldozatos munkáját. Ezt megelőzően azonban, a szokásokhoz híven, jó néhány olyan óvónő, tanítónő, tanár szólalt fel, akik idén nyáron különböző nyári táborokban, továbbképzőkön vettek részt itthon és külföldön – többek között a komárnói (Szlovákia) Jókai Mór nyári egyetemen, a szabadkai (Szerbia) anyanyelvi táborban, a mórahalmi (Magyarország) Kaland és álmok táborban, a hazai válaszúti, turnu-severini, ivói, kolozsvári stb. táborokban. Valamennyi ott járt pedagógus röviden és lényegre törően (fotókkal, videókkal, grafikonokkal stb. alátámasztva mondandóját) számolt be tapasztalatairól, s mindannyian egyöntetűen vallották: a továbbképző nagyon hasznos volt, sok olyat tanultak, amit oktató-nevelő munkájuk során felhasználhatnak, s társaikat is arra buzdították, hogy jelentkezzenek hasonló továbbképzésekre. A legfőbb napirendi pont keretében a Márki Sándor-díjakat adták át. Ezúttal hárman részesültek a kitüntetésben: Kis P. Anikó tanár, az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója (laudációjában Matekovits Mihály, az RMDSZ megyei szervezetének tiszteletbeli elnöke az Arad megyei iskolaigazgatók korelnökének nevezte a két – kémia-fizika és angol szakos – diplomával is rendelkező, 26 éve iskolaigazgató pedagógust), Straub Judit jelenleg kisiratosi, de sok más iskolában is tevékenykedő, sokfelé megfordult, az iskolán kívüli tevékenységekben is jeleskedő hittantanár (laudációját Kiss Anna ny. pedagógus, az RMPSZ megyei szervezetének régi munkatársa terjesztette elő), és Zsóri Barbara, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános iskola tanítónője (laudációt mondott Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgató). Egy életműdíjat is átadott a megyei RMDSZ, mégpedig Király András tanárnak (hat esztendeje immár az oktatásügyi minisztérium államtitkárának), aki mint laudációjában Pellegrini Miklós hangsúlyozta: több mint negyven esztendeje szolgálja a tanügyet tanárként (jó harminc évig tanított), tisztségviselőként (tíz évig volt, például, az Arad megyei RMDSZ elnöke), politikusként (volt az Arad Megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, államtitkár). Király András felszólalásában kiemelte: a szűkülő feltételek és lehetőségek között is meg kell találni a módját annak, hogy a mai pedagógus közösségi ember legyen, vállalja azt, amit a közösségért meg kell tenni, s egyben reményét fejezte ki, hogy „az utánunk jövők nálunk jobban végzik majd a munkát”. Mint minden alkalommal a Márki Sándor-díjak odaítélésekor, most is ünnepélyesen búcsúztatták azokat, akiknek idén ősszel már nem csengettek be, mert nyugállományba vonultak: a kisjenői (erdőhegyi) Molnár Erzsébet óvónőt és Pintér Mária (aradi Csikys) tanítónőt, ugyanakkor köszöntötték azokat a fiatal tanerőket, akik tavalytól vagy idéntől foglalták el állásukat különböző megyei tanintézetekben. A jó hangulatú és kellemes összejövetel szeretetvendégséggel zárult. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 25.A Kamaraszínházban átadták az idei Kölcsey-díjakatA teljes értékű aradi magyar társadalom megnyilvánulása Amint azt előzetesen hírül adtuk, vasárnap a Magyar Kultúra Napján, az Aradi Kamaraszínházban szervezte meg a Kölcsey Egyesület azt a hagyományos, nagyszabású ünnepségét, ahol a nemzeti kultúránkban az elmúlt évben vagy időszakban kiemelkedőt alkotott személyeket Kölcsey-díjjal tüntetnek ki. A nemzeti imánk felcsendülését követően, a nagytermet megtöltő közönséget Fekete Károly, az Egyesület alelnöke, műsorvezető köszöntötte, aki az olaszországi autóbusz-balesetben elhunyt magyar fiatalok tiszteletére, egyperces néma felállásra kérte a résztvevőket. Ezt követően Józsa Tamás elszavalta Kölcsey Ferenc Huszt című költeményét. A továbbiakban Fekete Károly tekintett vissza nemzeti imánk megszületésének a történetére: 1823. január 24-én fejezte be Kölcsey Ferenc a halhatatlan költeményt, amely Erkel Ferenc zenéjével a népakarat jóvoltából nemzeti imánkká vált. Ezt 1989. után törvény is nemzeti Himnuszként szentesíti. 2003. óta – az RMDSZ és magánszemélyek támogatásával – ezen a napon osztja ki a Kölcsey Egyesület díjait azoknak az aradiaknak és nem aradiaknak, akik sokat tettek magyar nemzeti közösségünk kultúrájáért, haladásáért, megmaradásáért. A díjazottak kiválasztása két kritérium alapján történik: ne legyenek az Egyesület vezetőségi tagjai, illetve aktív politikusok, noha politikai eszközök nélkül nem lehet biztosítani a megmaradásunkat. A jelen rendezvény nem jöhetett volna létre az aradi önkormányzat és az ott dolgozó képviselőink, továbbá azoknak a képzőművészeknek a támogatása nélkül, akik a díjátadáshoz szükséges műalkotásokat ingyen biztosítják. Az idei ajándékokat Csernyánszky Judit, Steinhübel Zoltán és Simó Margit ajánlotta fel. Fekete Károly kitért az idén várható évfordulókra is, amelyek a figyelmet a magyar kultúrára irányítják: március 2-án lesz Arany János születésének a 200. évfordulója; februárban lesz 150 éve annak, hogy Ferenc József gróf Andrássy Gyulát kinevezte miniszterelnökké, majd júliusban magyar királlyá koronázták; ugyancsak júliusban a magyar országgyűlés szentesítette a kiegyezést, amelynek az 50 éve, a magyar szellemi és anyagi fejlődésében határtalan eredményeket hozott. Tulajdonképpen manapság is ontja a jótékony hatásait. Ugyancsak idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ami óriási jelentőségű mind nemzeti, mind pedig valláskultúránk számára. Április végén az Egyesület az Arad Megyei Múzeummal közösen egy olyan kiállítást szervez, ahol nemzeti relikviáinknak 100 darabját lehet majd megtekinteni. Végszavában tolmácsolta Bognár Levente aradi alpolgármesternek az üdvözletét, aki gyengélkedése miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra” A továbbiakban Jankó Andrást, az Egyesület elnökét kérte szólásra, aki beszédében méltatta a mindenkori Kölcsey-díjjal kitüntetett személyeknek a magyar kultúráért kifejtett munkáját. A sajtóban rendszeresen méltatták a kitüntetettek munkáját, ezért a kitüntetés egyben köztiszteletet is jelent. Annak a reményének adott hangot, hogy minden eddigi kitüntetett büszke a Kölcsey-díjára. Miután köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek az ünnepség megszervezésében, kiemelte Ábrahám Zoltán érem- és szobrászművész nevét, aki évek óta készíti a Kölcse-díj érméit és dobozait. Mivel elfogytak az érmék, elkészített egy szilikon-másolatot, amivel jövőre új érméket lehet önteni. Erre azért volt szükség, mert az érmekészítő, Dinyés László elhunyt, akivel a kapcsolatot aradi barátja, Cziszter Kálmán tartotta, ő fizette ki az eddig készült valamennyi érmét, amiért ugyancsak köszönet jár neki. Jankó beszédét Kodály Zoltántól vett idézettel zártra. A továbbiakban, a műsorvezető az aradi Vox Angelicus vonósnégyesnek, a Kászoni Annamária énekével gazdagított műsorát emelte ki, ami a díjátadás közben, illetve utána következett. A jelenlévők köszöntésére kérte fel Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt, aki üdvözlő szavait követően a Magyar Kultúra Napjának a világszerte történő megünnepléséről beszélt. „E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra. Nekünk aradi és Arad megyei magyaroknak nagy előnyünk, hogy évente e napon együtt vagyunk, együtt ünnepelünk olyan személyiségeket, akik az elmúlt években vagy évtizedekben a megyeközpontban, illetve a megyében nemzeti kultúránkban letették a névjegyüket. A tény, hogy vannak olyan személyiségeink, akik a kultúránkban, a hagyományaink ápolásában, a megtartásában maradandót alkotnak, azt támasztja alá: noha egyre kevesebben vagyunk, de vannak céljaink, van közös jövőnk, amiért a közösségünk tagjai megpróbálnak a legtöbbet tenni. Gratulálok a kitüntetetteknek, illetve magam és az érdekvédelmi szervezet nevében köszönetet mondok a Kölcsey Egyesület vezetőségének a mai szép ünnepségért, de az egész évben folyamatosan szervezett programokért is, ahol az aradi és a megyei magyarság összegyűlhet, együtt ünnepelhet, közösen tervezhet.” Miután köszönetet mondott, illetve gratulált a szervezőknek és a kitüntetetteknek egyaránt, mindenkinek jó egészséget kívánt a maga és az érdekvédelmi szervezet nevében. Laudációk, díjátadások Fekete Károly az Egyesület vezetősége nevében köszönetet mondott az RMDSZ-nek és az aradi tanácsnak a folyamatos támogatásért, majd felkérte a díjátadásra Jankó András elnököt és Berecz Gábor titkárt. Az első díjazott, Cziszter Kálmán építészmérnök, városvédő munkájának az értékelésére Ujj János helytörténészt kérték fel, aki előrebocsátotta: Cziszter Kálmánnal négy évig egy osztályba járt, az iskola egyik eminens tanulója volt. Építészmérnökként a város igen sok házának az épület-gépészeti és statikai terveit készítette el, de nem ezért kapja a kitüntetést, hanem az 1970-es évektől elkezdett közéleti munkájáért. A Művelődés című folyóirat által Nagyváradon szervezett műszaki-tudományos konferenciáról hazajövet Toró Tibor akadémikussal egy személyvonat fülkéjében megbeszélték, hogy az Aradon jól működő Kulturális Tudományos Egyetem mintájára, másfajta tudományos egyetemet indítsanak be, azzal a megjegyzéssel, hogy a román ipart kívánják vele támogatni. Cziszter Kálmán olyan jól megszervezte a jelzett Egyetem előadássorozatát, hogy akkor, amikor 3 magyarnak a találkozója bűnnek számított, a jelzett előadásokon 60-80 érdeklődő is gond nélkül találkozhatott. Cziszter Kálmán olyan előadókat hívott meg, akik azelőtt az anyanyelvükön soha nem szólaltak meg, de kolozsvári és temesvári egyetemi tanárok is megfordultak e rendezvényeken. Cziszter Kálmán tudományos munkát is végez, szakfolyóiratokban is közöl. Maga nagyon büszke, amiért a Szántay Lajosról írt könyvében egy fejezetnek a megírását elvállalta. Miután gratulált a kitüntetetteknek, Ujj János abban a reményében zárta értékelőjét, hogy ezt egy másik osztálytársának a kitüntetésén is megteheti majd. Cziszter Kálmán megköszönte a Kölcsey Egyesületnek, amiért egy mérnököt is méltónak talált a kitüntetésre, egy gondolat erejéig visszatért az említett előadás-sorozatra, amely 150 rendezvényt ért meg, számos erdélyi személyiség közreműködésével. Az épített örökségünk védelmében végzett munkájáról kifejtette: az összefüggött azokkal a közéleti feladataival, amelyeket a forradalom után ráosztott az élet. A munkájához nagy segítséget kapott a családja, főként a felesége részéről, továbbá az egykori tanárai és iskolatársaitól, nem utolsó sorban a kollégáitól. Éppen ezért Ujj Jenő, Cristian Miloş, Anghel István és Sándor István építészek nevében is vette át a kitüntetést. A továbbiakban a Tóthpál Béla elsőhegedű, Miskovits Tibor másodhegedű, Kászoni László mélyhegedű és Pataki Károly gordonka által alkotott Vox Angelicus műsora következett, Kászoni Annamária énekes közreműködésével. Előtte azonban Kászoni László adott hangot az aradi magyar zenekultúrát méltató szavainak. E rendezvényeken aradiak játszanak, énekelnek aradiaknak, mint egy valódi nagycsaládban. Előbb Brahms VI. magyar táncát adták elő nagy átéléssel, majd Kászoni Annamária kiváló énekkvalitásait megcsillogtatva, Arany János Rabgólya, illetve Petőfi Sándor Tortemetés című megzenésített verseit szólaltatták meg. A következő laudáció előtt Fekete Károly műsorvezető pontosított: az Egyesületnek az a törekvése, hogy érzékeltesse: az Arad megyei magyarság megfogyatkozva is egy teljes, tökéletes társadalmat képez, amelyben vannak építészeink, tanáraink, képzőművészeink, zenészeink és íróink, tehát nem vagyunk egy, a sebeit nyalogató maradék, amely néphagyományok alapján állít össze néha valamilyen programot. „Mi a szülőföldünkön élni akaró, jövőtervező közösség vagyunk, az is akarunk maradni!” A következő díjazottakkal kapcsolatban megjegyezte: örvendünk, hogy manapság van egy Kamaraszínházunk, de volt valamikor Nemzeti Színházunk is, aminek a történetét a Piroska házaspár, Katalin és István által összeállított, az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában Aradi Magyar Színháztörténet I. címmel már megjelent, míg a II. óriási kutatómunkát igénylő kötet már nyomdakész állapotban van, kiadóra vár. A színpadra kérte a Piroska házaspárt, akiknek a munkáját Réhon József nyugalmazott tanár, közíró méltatta. Azt a kolozsvári Babeș–Bólyai Tudományegyetem elvégzése után, 15 munkahelyen keresztül, kétszer 44 évi pedagógus-szolgálat jellemzi, ami a legbeszédesebb. A Piroska házaspárnak a 18 évi, Arad megyei szolgálata valahogy figyelmen kívül maradt, elmaradt a köszönet, az elismerés. Elsősorban nem ezért ítélték nekik a díjat, hanem azért a kitartó kutatómunkáért, aminek az eredményeit évkönyvekben, folyóiratokban, illetve az aradi magyar színháztörténetről írt kötetükben láthatjuk viszont. Az első kötetnek a bemutatóján azt mondta: a Piroska házaspár színháztörténetének ott kell lennie az aradi olvasóközönség polcain, Márki Sándor kötete mellett. Értékelője végén Réhon József átadta a maga tréfás, de jelképes ajándékait, majd a Kölcsey-díj átadására került sor. A Piroska házaspár tagjai egyenként mondtak köszönetet az elismerésért. A vasárnapi lélekemelő rendezvényt a Vox Angelicus és Kászoni Annamária magas színvonalú előadásának második része zárta, majd az Egyesület által felajánlott szeretetvendégségen még sokáig, kellemes baráti hangulatban beszélgettek a résztvevők. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 8.Dózsa György Temesvárott„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg” – írta Petőfi Sándor 1847-ben A nép nevében című versében. Az izzó vastrón e vers nyomán került be a köztudatba, de a valóságban nem létezett – az izzó vaskorona igen. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli, ki volt Dózsa György. Azt is, hogy a háromszéki Dálnokon született – ami nem biztos –, és azt, hogy 1514-ben Temesváron végezték ki szörnyű kegyetlenséggel Szapolyai János erdélyi vajda parancsára, minekutána parasztseregével dúlta a környéket, és megostromolta Temesvárt. Dózsa György emlékének nyomait Temesváron kerestük. Városnéző túránk két állomása Dózsához kötődik. Egyik a Mária tér. A városközpontból kifelé tartva, a Mária hídon átkelve a Bégán jobbról a vízügyi palota hatalmas épülettömbje nyűgöz le, de a lényeg balról következik, a főút, azaz az 1989. december 16. út és a Dózsa György utca találkozásában egy beugró kis terecskére leszünk figyelmesek. Ez a Mária tér. Oda építették fel 1906-ban Székely László főépítész tervei alapján a Mária-kápolnát, amelyet korábban Dózsa-kápolna néven is emlegettek. A három oldalán nyitott építmény neoromán stílusban készült, három oldalán két-két oszlop tarja az előugró, baldachinra emlékeztető tetőt. Belsejében márványból faragott és fényesre csiszolt Mária-szobor, Kiss György alkotása. Az egészet kovácsoltvas kerítés övezi. Idegenvezetőnk, Szekernyés János helytörténész meséli a hely történetét. Dózsa György kivégzésének egyik feltételezett helyszínén állunk. (Egy másik a jelenlegi ortodox katedrális mellett található, és van egy harmadik is, attól alább.) Tulajdonképpen egy Mária-látomás helyszíne ez, amiről legenda is szól, és ezt Márki Sándor megírta 1913-ban kiadott Dózsa-monográfiájában. Amikor a parasztvezér megkínzásához izzították a vaskoronát, a tüzet nedves fából rakták, amely nagy füstöt eresztett, olyannyira, hogy beborította az egész területet. Közben a Szapolyai János vajda által oda rendelt ferences szerzetesek énekeltek és imádkoztak. A füstfelleg egyszerre kettéoszlott, és megjelent Mária képe. Akkor a nép térdre borult és imádkozni kezdett. A Mária-látomást azzal magyarázzák, hogy az oszladozó füstben egy lovassági zászlón volt látható a Szűzanya képe a kisdeddel. A nép hitt a csodában, és a kivégzés helyén Mária-képet erősítettek egy karóra vagy oszlopra. A csoda a török uralom alatt sem merült feledésbe, Mária-kép díszelgett azon a helyen 1837-ig, amikor fából faragott szobor került a helyére, ezt 1865-ben kőből faragott Mária-szobor váltotta. Apácák viselték gondját, környékbeliek látogatták. A 20. század elején Temesvár új városrendezési terve alapján a környéket felparcellázták, a telkeket eladták, a Mária-szobor helyén épp sugárút haladt át. A tiltakozó polgári felzúdulás nyomán a város a szomszédos fél telket visszavásárolta, és oda építették fel a Székely László tervezte kápolnát. Azért oly félszeg a terecske, mert csupán fél telek helyén alakították ki – magyarázta Szekernyés János, aki a városnézés alatt nem győzte eléggé dicsérni Székely Lászlót és munkásságát. Különben a magyar főépítészt igen nagyra tartja délutáni kalauzom, George Basarabă mesteri képzős hallgató is. Szekernyés János még felhívta a figyelmet a kápolna hátoldalán levő feliratra, melyből az első világháborút követően kivéstek egy szót. A maradék a következő: „Isten Anyjának, a XXXXXXXX Védőasszonyának Dózsa György (1514) kegyetlen halála helyén melyet évszázadok hagyománya őriz kegyeletes engesztelésül ajánlják ez emlékművet Temesvár városa és lakossága 1906”. Az eltüntetett szó: magyarok. Innen a Dózsa György utcán haladva, a Berthelot tábornok utcába kanyarodva lehet a Plevna térre érkezni, ott a Dózsa park, amelynek sarkából megpillantom a névadó állószobrát hátulról, mintegy 45 fokos szögből, ahonnan úgy tűnik, mintha a hatalmas, két ember nagyságú alkotás féllábú lenne. Persze, nem az, csupán egyik lábát kissé behajlítva, pihenő helyzetben áll. Eléje kerülve rögtön ismerősként köszön vissza. Ismerős, hiszen feje tisztán a dálnoki Dózsa-szobor mása, öltözete szintén ugyanaz, csupán a testhelyzet változott. Itt egyenesen, pihenő testtartásban áll, Dálnokon hatalmas talapzaton, harciasan figyelő testhelyzetben látható: térdben hajlított, magasabbra helyezett jobb lábán, térdén könyököl, míg bal kezét csípőre teszi. Baljáról szablya lóg alá, a temesvári szobor egyenes kardot tart. Ugyanannak a Szobotka Andrásnak az alkotása, akinek dálnoki szobrát nagy csinnadrattával avatták fel 1976-ban. Idegenvezetőnk meséli, kérdés volt, hogy szülőhelyén vagy halálának helyén állítsanak neki szobrot. Azért, hogy ne legyen baj az ügyből, magától Nicolae Ceaușescu elvtárstól kérdezték meg egy megkörnyékezés közben, hova is állítsák, mire a szocialista Románia első embere azt válaszolta, mindkettőre. Ugyanis Gheorghe Doja néven nagy osztályharcosnak állították be a keresztes vezért, olyannak, aki a magyar és román parasztok jogaiért harcolt. Visszatérve a temesvári Dózsa-szoborra, annak léte ismeretlen a köztudatban. Fel sem avatták. 1979-ben egy éjszaka helyezték el, a környékbeliek egyszer csak arra ébredtek, hogy megjelent a parkban – mesélte Szekernyés János. Az elmúlt időket ismerve, valószínűnek tartom, hogy a dálnoki avató kiverhette a biztosítékot a kommunista elvtársak körében, s a temesvári szobrot már titokban kezelték, de a pártfőtitkár korábbi beleegyezésével takarózva mégis felállították. A fej ugyanaz: tekintete komor, s az összevont szemöldök az egyenes orral olyan képet nyújt, mintha feszület lenne. Nem csupán kereszt, hiszen mintha azon lenne Jézus megfeszített teste is, a szemöldökök a kiszegezett karjaira emlékeztetnek. Igen, odalopta a szobrász, hiszen a keresztesek vezéréről van szó – mondja Szekernyés János. Miért ide került ez a szobor, amelynek talapzatán csak ennyi áll: Gheorghe Doja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetéből kapunk a kérdésre választ. A Balogh Edgár által összeállított szócikkből megtudjuk, a Magyar Népi Szövetség 1947. november 20-án kezdődött, Temesváron tartott III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versével jelentkezett. A temesvári műkedvelők ekkor mutatták be Sárközi György Dózsa-drámáját. Ugyanakkor egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyezett el „a kivégzés helyén”. Erre, a feltételezett harmadik kivégzési helyszínre utaltam fennebb, és erre a helyre állították 1979-ben az állószobrot. Oly nagy volt akkor, 1947-ben a Dózsa-kultusz, hogy országos pályázatot hirdettek a vezér szobrának elkészítésére. Szobotka András 1948-ban meg is nyerte a kiírást, de más, nacionalista szelek kezdtek fújni, és szoborállításra már nem került sor. Sylvester Lajos közíró, lapunk néhai főmunkatársa egy visszaemlékezésében elmesélte, hogy Kovászna megye kultúrbizottságának elnökeként a bukaresti Köztársasági Palota alagsorában, egy tulajdonképpeni szobortemetőben fedezte fel Szobotka András alkotását az 1970-es évek elején. Kijárta, hogy az eredetileg a Dózsa halálának helyére szánt szobrot születési helyén állítsák fel. Az avatásra 1976-ban került sor, Sylvester Lajost akkorra már elmozdították tisztségéből. A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai fiókszervezete 2014-ben. Az ottani előadásokból kiderült, sok minden tévesen került be a köztudatba, és az újabb kutatások eredményei sokszor eltérő képet mutatnak. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa elmondta, az április elején ismert hadi helyzet megindokolta a keresztes háború meghirdetését, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már Buda alatt összegyűltek a hadba hívott jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen csak az ottani határ védelme volt kétséges. Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa mítoszt oszlatott el, Dózsa leverésekor igazi csata nem zajlott, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára – mondta az előadó. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának fia tettéről. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből. Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. A konferencia összegzéseként elmondható, a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük. Dózsa fél évezrede halott, de emlékezete él – csak éppen korrigálásra szorul. Tárgyi emlékei ott vannak kivégzésének helyszínén, Temesváron is, az 1906-ban épített Mária-kápolna és az 1979-ben az éj leple alatt állított szobor, továbbá utca és park őrzi nevét. Verssel kezdtem, verssel zárom, Farkas Árpád Dózsa-arc című költeményével: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.” (Megjelent a MÚRE által nemrég kiadott Hol vagytok, temesvári magyarok? című, a tavaly júliusi temesvári riporttáborban készült anyagokból összeállított kötetben – szerkesztette Szűcs László) Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 18.Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.) – Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is. – Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem… – Hova jártál óvodába? – Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja. – Nekem is énektanárom volt. – Nagyszerűen vezetett kórusokat. – Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad. – A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak. – Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül? – Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése. – Kedvenc tantárgyaid? – Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég… – Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz. – Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok. – Hol jártál egyetemre? – Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira. – Jól tudtál románul? – Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy. – Tanári szakra jártál? – Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet. – Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod. – Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba. Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt. – Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal? – Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam. *** – Hol kezdted tanári pályádat? – Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők. – Volt ott akkor még magyar tagozat? – Csak magyar osztályokban tanítottam. – Hogy jutottál ki a faluba? – A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről. – Egyházi kapcsolataid voltak kint? – Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója. – Hogy jöttél el Varsándról? – Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével… – Mikor kellett otthagynod iskoládat? – Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom. *** – Hogy élted meg a forradalmat? – Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét. – Mi történt karácsony után? – Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből. – A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten? – Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról. – Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet? – ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta. – A forradalom után visszakerültél tanítani? – Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. május 18.Az értelemre és érzelmekre ható könyvTörténelem és legenda A szaktanárok, meg saját tapasztalataim alapján állíthatom: nem mindenki, pláne, ha diák, szereti a történelmet, mint tantárgyat. Pedig hát, tartja a régi latin mondás, nem alaptalanul, hogy Historia est magistra vitae – A történelem az élet tanítómestere. Hallottam már ilyen megjegyzéseket: mit érdekel, hogy mi volt száz évekkel ezelőtt? Az ilyeneket mondókat azonban, szintén saját tapasztalat, a jelen se igen érdekli. Egy-egy történelmi témát tárgyaló előadásra azonban, Aradon legalábbis, (még mindig) megtelik egy terem, bár többnyire idősebb érdeklődőkkel. A hétfői könyvbemutató, Olasz Angéla ny. történelemtanár Történelem és legenda c. kötetének szárnyrabocsátása valamelyes kivétel a hallgatóság korösszetételét illetően, a Csiky (ezúttal megtelt) dísztermének hátsó soraiban szép számmal ültek fiatalok is – bizonyára a könyv szerzőjének tanítványai. S mi lehet egy tanár munkájának szebb elismerése, mint hogy a volt tanítványok, immár kötelezettség nélkül, eljönnek egy ilyen rendezvényre? A bemutatót a kötetet kiadó Kölcsey Egyesület elnöke, Berecz Gábor nyitotta meg, majd a házigazda Csiky Főgimnázium igazgatója, dr. Muntean Tibor történelemtanár felhívta a figyelmet, hogy a könyvborítón miért szerepel Korvin Mátyás bevonulása Bécs városába (arra a korszakra emlékeztet, amikor Magyarország akár egy más pályára is állhatott volna); a könyv címére (Történelem és legenda) utalva elmondta, mennyire összefügg e két fogalom, még akkor is, ha ellentétesként hangzana (a történelem és legenda egymást kiegészítve létezik, ezekkel határozzák meg magukat a nemzetek). Beszélgetett a szerzővel arról, hogy mennyire „tudományos” ez a munka, megjegyezve, hogy a tudományos munka egyik legfőbb értéke, hogy az általa feltárt tényeken túl mindenki által megközelíthető formában, nyelven van megírva. A szerző ezt követően ismertette kötetét, amely a két bevezetőn kívül 13, általa tartott előadást tartalmaz – többek között Szent László királyról, Hunyadi Mátyásról és koráról, Dózsa Györgyről, a nagy erdélyi fejedelemről, Bethlen Gáborról, az ágyúöntő Gábor Áronról, gr. Andrássy Gyula miniszterelnökről, a történész Márki Sándorról (talán van, aki nem tudja: róla akarták eredetileg elnevezni a mai Csiky főgimnáziumot), az aradi szülött Jávor Pálról, Kós Károlyról stb., s nem felejtett el köszönetet mondani mindazoknak, akik önzetlen munkájukkal hozzájárultak a könyv megjelenéséhez. Olasz Angéla a magyar történelem iránt érdeklődőkhöz szól, a nagyközönséghez, amelynek nincs alkalma, lehetősége, ideje hosszú, esetleg nehézkes tudományos nyelven megírt szövegek elolvasásához: hozzáférhető formában, a történelem tényeit olykor legendákkal fűszerezve állítja az olvasó elé a magyar történelem, kultúra néhány jelentős alakját. Fölöttébb hasznos és üdítő olvasmány minden korosztálynak. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. május 24.Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságábanA Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük. SAS PÉTER Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez. A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni. A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”. Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.” Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.” 1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.” A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…” Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.” Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.” Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.). Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.) 1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.) Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.” A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.) Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.” El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.) Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.” Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár) 2017. június 6.A Fekete-Körös völgyének kincseiMájus 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora. Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével. Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat. Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában. Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget. Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel. A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2. a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe. E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/ Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára. Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek. Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött. Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat. Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett. Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra. Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában. Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát. Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad) lapozás: 1-30 | 31-60
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
